Giuseppina

Több órán át görnyedtem a hófehér digitális lap előtt: megírtam egy tőmondatot, majd kitöröltem, ismét született pár szó, de az is gyorsan eltűnt a monitorról, és ez legalább ötször megismétlődött, mire feladtam az egészet. Sikertelen kísérleteim előtt elhatároztam, hogy arról a nőről fogok részletekbe menően értekezni, akit az élő közvetítésen keresztül láttam a vatikáni karácsonyi misén. Néhány másodpercnyi találkozásunk akkor történt, miközben az atyák áldoztatták a kaotikus masszává olvadó tömeget, és a kamera éppen ráközelített az ostyáért nyúló, hatalmas Louis Vuitton sálba göngyölt asszonyra.  – Ó, Giuseppina! Tudom, hogy ez státuszszimbólum számodra, és hogy ennek a fenséges textíliának csupán az eszmei értéke is meghaladja az átlagemberek többhavi keresetét, de mondd, miért ezt az ízléstelen, világűrből is látszódó L&V mintás darabot kellett a nyakadba akasztanod erre az alkalomra? – hangzottak magamban az értelmetlen kérdések, és nagyjából ennyivel ki is merült a gondolatmenetem. Most, amikor a betlehemi jászol szerény körülményeiről szól minden prédikáció, akkor a legkönnyebb kiszúrni a tömegből egy ilyen jelenséget, és azt mondani: „Na tessék, mekkora egy képmutató!” De hogy is szólhatnám meg, amikor a márványba burkolt pompázatos bazilika sem segít elképzelni az ominózus istállót, annál inkább a sállal harmonizál, hiszen a pazar látvány mintha még alá is támasztaná, hogy ez a márkás kiegészítő kitűnő választás ehhez a helyhez. Majd ha valaki a kis, omladozó falusi templomban megvillantja a Vuittonját, akkor arról írok. Különben is az egész világ egy Giuseppina, ki kisebb, ki nagyobb mértékben, talán még én is az vagyok. .