Gozsdu Elek magánya

A 175 évvel ezelőtt, 1849. november 28-án Ercsiben született Gozsdu Elek, a XIX. századi irodalmunk egyik legszínesebb egyénisége, regényeiben, elbeszéléseiben és színműveiben a maga tapasztalatai alapján mutatta meg a kor emberének valóságát. „Tervtelen, céltalan élet volt ez, egyik napról a másikra” – írta az 1882-ben megjelent Köd című regényében, miközben elbeszéléseiben megjelenik a lelkesen törekvő, az életét építő ember is. Bernád Ágoston a Köd 1975-ös Kriterion kiadásához írt Gozsdu Elek című tanulmányában kiemelte: „Gozsdu hősei nem tartoztak azok közé, akik az örök kielégületlenségben találtak volna kielégülést. Nem voltak »csinált« szenvedők, nem voltak mímelt mártírok.” Az író érzékeny, gátlásokkal küszködő lelkével fokozottan érezte a „kívülmaradás” átkát, a vidékiség igaztalanul rásütött bélyegét. Éhezte a „résztvevés”, a „beleszólás” izgalmát, szomjazta a siker mámorát. Vajda Jánoshoz, Tolnai Lajoshoz, Petelei Istvánhoz, Reviczky Gyulához és Justh Zsigmondhoz hasonlóan ő is úgy érezte, egyike volt a „kívülmaradottaknak”, az „elfeledetteknek”. Herceg János Irodalmi társaság a régi Bácskában című, a Délvidék XIX. századi fejezetéről szóló tanulmányában a közösségi sorsvállalás kérdése kapcsán szóvá tette, hogy az íróink többsége ugyan itt élt a Bácskában (és a Bánságban), de annak társadalmi feladatait nem vállalták, „sorskérdéseit nem vették észre, színeit, hangulatait nem látták, nem érezték; tájai karakteréről nem vettek tudomást. Úgy éltek itt, mint egy gazdag gyarmaton. Számukra ez a föld tér volt, csak horizontálisan látták, mélységeire és magasságaira már nem voltak kíváncsiak.” A kérdés ennél valójában sokkal összetettebb, hiszen sokan voltak, akik Magyarország más tájairól jöttek a mi vidékünkre, és Iványi Istvánhoz hasonló módon nálunk teremtettek páratlanul gazdag életművet; voltak, akik a tankönyvíró Románecz Mihályhoz, a történetíró Kiss Lajoshoz, az irodalomtörténész Sziklay Ferenchez, és a néprajzos Herrmann Antalhoz hasonlóan tanári feladatokkal érkeztek a mi vidékünkre, hogy azután a színeitől, lelkiségétől elbűvölve egy életen át az itt szerzett benyomásokat őrizzék a lelkükben; s akadtak olyanok is, akik Margalits Edéhez hasonlóan, valóban a fővárosban futották be a tudósi pályájukat; ismét mások a nagyvárosi élet lélekölő valóságából menekülve – Trischler Károllyal együtt hirdetve: „ne menjen a nagyvilágba, akinek lelke van” felkiáltással – tértek vissza a szülőföldjükre, még akkor is, ha Vértesi Károlyhoz hasonlóan ünnepeltjei voltak a nagyváros olvasó közönségének. Aki innen elment, az rendre magával vitte a szülőföld emlékezetét, aki idejött, az különös szenzibilitással építette föl magában a délvidék szellemi arculatát, aki pedig befogadta a vidék egyediségét, színét és hangulatát, az Fináczy Ernőhöz hasonlóan, egy életen át az itt szerzett élményekre emlékezett. Nem feltétlenül igaz tehát, hogy a hosszabb-rövidebb időre távozó írók veszteségei a Délvidéknek, inkább arról lehet szó, hogy egy-egy ifjú alkotó a megméretésre vágyva, szerencsét próbált a fővárosban is. Alexa Károlynak lehet igaza, aki Gozsdu Elek Köd (1969) című regényének megjelenése kapcsán így fogalmazott: „színészek, zenei és színházi emberek, piktorok és persze írók bukkannak elő az ország legkülönbözőbb tájairól, hogy befussanak, hogy karriert »csináljanak«, hogy megvalósíthassák álmaikat”. Igaz, csak keveseknek sikerült, a nagy tülekedésben sokan elbuktak, ők azután keserű tapasztalatok birtokában a vidéki városok hivatalaiban, lapszerkesztőségeiben vagy iskoláinak katedráján leltek menedékre; így lett Gozsdu Elek is fehértemplomi, zombori, végül temesvári ügyész.