Hadas Kriszta: Jön a nagyi!

Három év. Az unokám születésétől számítva ennyi idő kellett ahhoz, hogy nemcsak magamban és a családban, hanem a külvilág előtt is elkezdjek leszámolni a nagyisztereotípiákkal. Mert a nagymamák nem egy homogén massza! Igaz, szeretik őket úgy ábrázolni, hogy decens kardigánban, vidáman szaladnak az unoka után, aztán egyszer csak a derekukhoz, vagy a fogsorukhoz kapnak, majd egy hirtelen megvilágosodás következményeként rájönnek, hogy isiász elleni gyógyszerre, illetve protézisragasztóra van szükségük. Majd ugyanolyan felszabadultan nyargalnak tovább a gyerek után. Esetleg képesek a mobil használatára, sőt karácsonykor még skype-olni is tudnak a családdal, de olykor totyogós mamókának ábrázolják őket, akik a Sokol rádió mellett Füles magazinos keresztrejtvényt fejtenek, befőznek, almás pitét sütnek, és várakozó mosollyal nézik a faliórát, hogy mikor jönnek már az unokák. E közhelyekhez képest mi, ötvenes nők-nagyik ezerfélék vagyunk. Dolgozunk, egyedül vagy házasságban élünk, párt és munkát keresünk, gondoskodunk a fiatalabb gyerekeinkről, idős szüleinkről, szeretnénk barátnőzni, hegyet mászni, esetleg afrikai szavannán zsiráfot etetni, vagy semmi mást nem akarunk, mint végre kicsit bambulni. És közben nagyik is vagyunk. 15 évvel ezelőtt, a második gyerekem születése után, a Jön a baba Hadas Krisztával című dokusorozatom nyomán meghirdettem a tökéletlen anyák mozgalmát. Most eljött az ideje, hogy ugyanezt megtegyem a nagymamák körében is. Azt remélem, hogy nagyiságom stációit megírva ismét közösségre találok. Szóval jön a nagyi! Kezdem, az elején. Hadas Kriszta sorozatának első része.