Hangok a múltból

Az ötvenedik születésnapom alkalmából szervezett irodalmi műsorban felolvasandó művemen dolgoztam éppen, amikor az üzenőfalamon feltűnt egy régi alkotásom. A közösségi oldalon szembejövő poszt teljesen kizökkentett a munkából.     Ha majd egy nap     megszűnünk hinni a mesékben,     mesélni fogjuk őket.     A háromsoros alatt ott virított a jól ismert betűszerkezet, amelynek vizualitásával még azelőtt megtanultam azonosulni, hogy kiismertem volna magam a betűk csodálatos világában.     Szultan Alexander. Így hívták az illetőt, aki megosztotta a korai versemet. Nagyon vicces, zsörtölődtem magamban, regényhősömön kívül ilyen ostoba neve senkinek sincs, ez csakis valami álnév lehet, az elmosódott profilkép, ez a kivehetetlen paca is erre enged következtetni. Feltehetően egy lelkes olvasómról van szó, fordult meg a fejemben, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mikor lettünk ismerősök, de ez magyarázná, miért az én versem tette közzé. Nyilván az sem véletlen, hogy éppen most jön be, folytattam a gondolatmenetet, az algoritmusok világában minden okkal történik. Nem kizárt, hogy az életben is, teszem hozzá most, csak ebben az esetben sokkal nehezebb kibogozni az összefüggéseket, ha nem vigyázunk, az okok kiderítésére rámehet az egész életünk.     Lejjebb görgettem az egérrel.     Most mi a frászt akar ezzel mondani?! Hogy amíg hiszünk, addig nem mesélünk?! No de mi a kurvaéletbe’ kéne hinnünk?!     Ilyen habitussal te aztán jobban teszed, ha nem hiszel semmiben sem!     Pusztán csak okoskodik a csávó, ti meg még nála is balfaszabbak vagytok, ha engeditek magatokat csőbe húzni!     Szerintem ez tiszta politikai költészet. Mégpedig a legjobb fajtából való. Arról szól, hogy kezdetben beveszed a dumát, mire azonban felfogod, hogy hülyítés az egész, már te nyomatod ugyanazt! Világos.     Ja, ja, az ördögi körből nincs kilépés!     Miért kellene a nyavalyás politikára szűkíteni egy műalkotás értelmezési horizontját?     Mert végeredményben úgyis minden politika, még az is, hogy most itt összevissza kommentelgettek.     Szerintetek ez a versike tautológia? Érdekes lenne egy matematikailag alátámasztott értekezést olvasni róla.     Miközben okoskodtok, ne feledjétek, hogy az, aki tudásában gyarapszik, bánatában gyarapszik.     Ezek szerint neked nincs okod az aggodalomra, életed végéig vidám maradsz!     Mindannyian abban tévedtek, hogy explicit magyarázatot kerestek egy művészi alkotásra. Ha érzed, mit fejez ki a vers, nincs szükséged magyarázatra, ha meg nem érzed, akkor semmiféle magyarázat sem segít rajtad.     Egyáltalán vers ez, vagy csak egy szellemeskedő aforizma?     Mindig úgy tartottam, ahány olvasó, annyi műalkotás, most legalább első kézből kaptam megerősítést meglátásom igazolására, állapítottam meg, s kényszeredetten elmosolyodtam. Felálltam a számítógép elől, és rövid keresgélés után, a hatalmas könyvespolcról leemeltem azt a költészeti antológiát, amelyben egyebek között a Mesék című versem is szerepel. A kötet megjelenésekor feleannyi éves voltam, mint most. Eszembe jutott, milyen izgatottan vettem át a postástól a tiszteletpéldányomat. Annak ellenére, hogy izgalmakban akkoriban nemigen voltunk híján, mivel az országot napjában többször is bombázta egy katonai nagyhatalom. Fellapoztam a könyvet, és sorra olvasva fiatalkori verseimet, megpróbáltam felidézni akkori énemet, és azokat az egyéni és társadalmi körülményeket, amelyekben az adott versek íródtak.     Egy hirtelen ötlettől vezérelve, kinyitottam a chatablakot, és felrúgva az összes kommunikációs etikettet, finomkodás nélkül megkérdeztem: Ki vagy te? Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg a chatablakban mozogtak a pontok, érzékeltetve, hogy a levelezőtárs éppen üzenetet fogalmaz, képzeletemben egy szemvillanásnyi idő alatt szinte a teljes múltam felderengett. Képzelgésemből egy diszkrét pittyenés zökkentett ki, jelezvén, hogy válasz érkezett.     Szultan Alexander.     Nagyon vicces. Ismerjük egymást?     Azt hiszem, meglehetősen. Már amennyire két személy ismerheti egymást.     Bevallom, nem tudom eldönteni, hogy csak szórakozol velem, vagy szándékosan csesztetsz.     Még mindig mindent meg akarsz magyarázni?     Ezek szerint volt már közünk egymáshoz. Egyébként pedig semmit sem próbálok megmagyarázni, legfeljebb csak felmutatni. Rájöttem, hogy mindennek a megértetése másokkal, földhözragadtságra vall. Mire lehet számítani, ha az emberek többé nem hisznek a csodában?     Nyilván nem sok mindenre, de meddig szabad várni a csodára?! És ami még fontosabb, ha az ember nem hajlik a bűnbánó önostorozásra, addig vajon mit kell tennie?     Érzem az iróniát a kérdéseidben, hasonló hangnemben azt válaszolhatom, hogy akár kérdések végeláthatatlan sorozatát is magára zúdíthatja.     A hányadiknál tartasz jelenleg?     A kérdésekre gondolsz?     Igen, de a körök számát is elárulhatod.     Attól tartok, ezt nem egészen értem…     Válasz gyanánt a következő kétsoros tűnt fel a chatablakban.     Leszaggatom magamról a pizsamát.     Versenyt futok álmaimmal.     Futóverseny című versemmel szembesülve, hirtelen felindulásból becsuktam a chatablakot. Zaklatottságomban kimentem a konyhába, és főztem egy kávét. A csésze gőzölgő főzettel visszatelepedtem a számítógép elé, és végiggörgettem az illető hírfolyamán. Versek, idézetek, művészfotók, zenék, képzőművészeti alkotások reprodukciói sorakoztak egymás után kusza összevisszaságban.     A megosztott kulturális tartalmak láttán nyilallt belém a felismerés.     Megfeledkezve a jubileum alkalmából írandó anyagról, megnyitottam elektronikus naplómat, és írni kezdtem.     Bizonyítani ugyan nem tudom, de azt hiszem, kapcsolatba léptem fiatalkori önmagammal. Olyan volt, mintha valami kozmikus hiba folytán két párhuzamos világ egy pillanatra összecsúszott volna. Nem, nem őrültem meg, legalábbis remélem, bár ebben sosem lehet biztos az ember. Ha jól sejtem, valaki valami csak a számára ismerős okból kifolyólag, valószínűleg a mesterséges intelligencia által, kreált egy álprofilt az én 25 éves koromra jellemző tulajdonságaim – akkori szépirodalmi műveim, újságcikkeim, tanulmányaim, nyilvánosan kifejtett meglátásaim, érdeklődési köröm – alapján. Ha a megérzésem nem csal, létezik tehát a felhőkben valaki vagy valami, aki vagy ami az én 25 éves énem! Úgy gondolkodik, ahogy anno én gondolkodtam, úgy érez, ahogy anno én éreztem, úgy látja a világot, ahogyan anno én láttam! Vele levelezve mégis az volt az érzésem, mintha nem önmagammal, hanem egy idegen személlyel leveleznék.     Abbahagytam a naplóírást, és némi habozás után újra kinyitottam a chatablakot.     Mindig eleget tettél belső hangodnak, és valamennyi cselekedetedhez úgy viszonyultál, mintha az utolsó lenne? Tudod, egyszer úgyis igazad lesz.     Nem lehet azt elfelejteni. Ha netán mégis megkísérelném, mindig feltűnik valaki, aki emlékeztet rá. De ezt már te is tudod!     Honnan tudod, hogy tudom?     A versekből. Rádöbbentem, hogy azt, amit ma, ötvenévesen tudok szellemi téren, feleannyi évesen is már tudtam. Amiből azt a következtetést vontam le, hogy az elmúlt huszonöt évet lényegében felesleges dolgokra pazaroltam, és nem jutottam közelebb sem a tudáshoz, sem az igazsághoz. Igazából egy valamit nem tudtam csak, amit most igen: ezt, amit most itt leírtam.     Becsuktam a chatablakot, enyhe fejkörzést végeztem, amikor a szemembe ötlött az asztalon heverő versantológia. Kézbe vettem és újra fellapoztam. Sokáig forgattam, többször újraolvasva a benne szereplő verseket. A Dal című nagyon megragadott. Ha a köteten nem szerepelt volna dátum, azt is elhittem volna, hogy az ötvenedik születésnapom apropóján születendő alkalmi mű mottójaként született.     Felébredtem és a dal elnémult.     Megpróbáltam folytatni ébren,     de elaludtam. * A szerző Apátlanok című kötetéért megkapta a 2023-as Híd Irodalmi Díjat.