Harlekin mosolya

A 72. Kanizsai Írótábor megnyitójára gyűltünk össze, ahogy elődeink is a saját sorszámozású írótáborainak megnyitóira, hogy találkozzanak, írjanak (horribile dictu), eszmét és könyvet cseréljenek, és nem utolsósorban egymásra vigyázva, vagy egymással perlekedve vitassák meg sorsukat, közéleti vagy egyszerűen életközeli dolgaikat.     Az életközeliségben nemcsak a közélet homályos, olykor félrevezető posztulátumait kellene látnunk, hanem – a személyesség okán – még intenzívebben tanulmányoznunk azt, amit kimondani magunkban nem szoktunk, másokkal viszont szívesen közlünk. Például, hogy most épp jól érzem magam, mert itt ülhetek, kávézhatok, dohányozhatok, és veletek beszélgethetek /idézet Sinkovits Pétertől/. Vagy: eljöttem volna szívesen, de tudod, hogy nem iszom /Cs. Simon István, aki mégis itt volt akkor /. Régóta politikai alapszabály, hogy személyes közelítés nélkül egy kutyát sem lehet magunkhoz édesgetni, kézfejünket orrához közelíteni, majd megvakarni a füle tövét. Elzavarni sokkal könnyebb, leginkább félelemből. És ne higgyék, ne higgyétek, hogy ez a hasonlat sántít, mint az a kutya, amelynél csak a hazug embert lehet hamarabb utolérni. Mert eljön, talán el is jött az az idő, amikor az írótábor meghívóján, alapgondolatként a Harlekin mosolya cím szerepel.     Köztudott, hogy a „harlekin” egy főnév. Mondom ezt azért, mert bennem sokáig személynévként élt, azt hittem, belőle csak egy van. Sőt, még mindig azt hiszem, merthogy megtestesítője ő a reneszánsz bohóc archetípusának, a commedia dell’arte pojácájának, a tarot-kártya számozatlan lapján, a szakadék szélén osonó bolondnak, miközben magasról tesz a hatalmi ösztönökre. Mintapéldája ő az örvény mámorának, az önfeledten hahotázó bölcsnek, a szójátékok önjelölt mesterének, de éppúgy gazdája a királyok nélküli trónoknak is. És ez a harlekin mégis, olykor félig lesütött szemmel, melankolikus hangulatban tekint maga elé, mintha állandóan a Védák éteri hangját, az ákását hallaná, amely első az érzékelhető minőségek közül, s mely azonos a mi urunk által kimondott igével. Vagy mintha Tolsztojnak a következő mondatán elmélkedne: „Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz.” De lehet, hogy éppen olyasmire figyel, ami a legmagasabb rendű művészet legritkább pillanatait idézi, s mely pillanatok már nem is önmagukban léteznek, hanem csupán méltó befogadójuk által. Általunk. Vagyis Harlekin mosolya nem is mosoly, hanem a szomorú kedély és a derűs komolyság „fiziognómiás” oldata.     Csakis ez az állapot képes olykor azt a felhőtlen kacagást produkálni, ami csakis az övé, fittyet hányva üldöztetésre és üldözésre – az írók, költők különben is üldözve menekülnek –, amikor a hangok és szavak mágikus erejűvé válnak, és télire a gyümölcsből lekvárt meg cefrét, tavaszra pedig a virágból gyümölcsöt varázsolnak. Ha unatkozunk, vessünk csak egy pillantást Velasquez, Cézanne, Jean-Antoine Watteau, Picasso vagy Joan Miro festményeire: ezeken mintha ő is unatkozna. Valóban ezt teszi? És vajon miért beszélünk, miért kell beszélnünk erről itt és most? Csak azért, mert nekünk ez a sors jutott, és szükségünk van valakire, akire Goethe azt mondja: Itt a bohóc, itt a kincs?     De ha már megidéztem saját előéletünket, hangozzanak is el az elmúlt három Kanizsai Írótábor meggondolásra ítélt vezérmotívumai. A hatvankilencediké: A süket hallgató és a néma zenekar – a fenntarthatóság villanásai. A hetvenediké: Iránytű és tájszabászat – fáklyával egy éghető világban. A hetvenegyediké: Eszmevilágok határán – háborúban a párbeszéddel. És végül az idei, a hetvenkettedik írótáboré: Harlekin mosolya. Adta felüdülés.     Az utolsó négy év fiktív pilléreken nyugvó gondolathídja nem kíván külön elemzést, mivel csak egy folyamatos közérzet időbeli látlelete. S most a bohócon, a bölcs bolondon lenne a sor, hogy diagnózisunkkal szembesítsen minket? Hisz a józan észnek is van határa. Van bizony, különösen akkor, amikor kénytelenek vagyunk elhinni, hogy e limesen túl, ahol a kurta farkú mangalica túr, is létezik egy, talán még magasabb fokú józanság, amivel nemcsak Harlekin, de a valódi rend Ura – ha nincs szerencsénk, hadura – is megajándékozhat bennünket. Legyen így, mosoly, szerencse, fel! Paul Cézanne: Arlequin.