Három alma varázslata

Kedves uram, tudna rajtam segíteni? Mindössze ezernégyszáz forintra lenne szükségem, ami ugyebár manapság már nem nagy pénz, legalábbis egy olyan drága úriembernek, mint maga, de nekem életet jelenthet, merthogy gyógyszerre kell, mi másra is – hadarta a férfi. Száján ömlött ki a rengeteg hang, minden szavát nem sikerült megjegyeznem. Ám annál inkább emlékszem a tekintetére, amiből kiolvashattam a tatárok, törökök elől menekülő jobbágy jajveszékelését éppen úgy, mint ahogy átéreztem az aradi vár börtöncelláinak hidegét is. Számos keserűséget, amit csak átélt ez a kicsinyke ország, és amit átélt a kopott-foszlott kabátban reszkető férfi minden őse.     Csak ezernégyszáz forintot – mondta újra.     De az én tenyeremben, 1962-ig visszazuhanva az időkapun, csak négy forint lapult, amit anyám nyomott oda. Tessék, kétszer két forint, az egyiket a kucsmásnak add, a másikat meg a szakállasnak – súgta a fülembe anyám a szegedi Szent Gellért utcában, ami a rókusi templom mellett futott a Mars térig. Én éppen csak akkora gyerek voltam, hogy már sámli nélkül be tudtam nézni az ágy alá, féllábú férfi volt a kucsmás, kézfejét vesztett a szakállas. És persze mások is álltak falhoz támasztva hátukat, ujjuk remegett a hidegtől, aligha érezték az advent lelket-testet melengető várakozását. Hazatérve annyit kérdeztem, kik voltak ezek a bácsik?, de anyám csak legyintett meg a könnyét törölte. És a két szót, szerencsétlen koldusok, szinte nem is hallottam, mint ahogy nem hallottam a front szót se nagyon, meg a háborút, ahol ezek elveszítették a lábukat, kezüket, de elveszítették azok minden reményüket és álmukat is, mondta akkor anyám, és szégyen festette vörösre az arcát, mert az ő fakanala zsíros pörköltet kavargatott a vasárnapi ebédre készülődve.      Csak ezernégyszáz forintot – csengett a könyörgés a főtéri platánok alatt, éppen ott, ahol már majdnem elértem a Kárász utcát a maga díszköveivel, köszöntő szobraival, kirakatos csillogásával, a bolttal, ahol egy márkás sporttörülköző tizennégyezer forintnál is többe kerül. Tehát az ezernégyszáz valóban nem számít felháborító összegnek. Nekem mégis megkeseredett számban a nyál, mert bár soktucatnyi kéregetővel (igen, kéregetővel, mert a koldus szót szép, új világunkban valahogy kimosta magából a szemérmesre érzékenyített magyar nyelv…) összesodort már a sors, de hogy pontos összeget rendeljen valaki segítségül magának, no, olyat én még nem tapasztaltam. Számok nélküli, megfoghatatlan, ködös reményt közvetítettek csak a szavak, amikor a nagyállomás előtt nyújtotta felém a tenyerét egy férfi, vagy a piactéren, ahol két gyereket cibálva sírta el magát az asszony, és drága nagyságos úrnak szólított, akiből egy százas akár még méltóságosat is varázsolhatott volna. pixabay.com.