Hit, remény és vérontás – Nick Cave és Seán O’Hagan beszélgetőkönyve

A napokban jelent meg magyar nyelven Németh Róbert fordításában és a Helikon Kiadó gondozásában az a beszélgetőkönyv, ami, ha kilépünk a szigorú műfaji keretek közül, tekinthető Nick Cave egyfajta önéletrajzi könyvének is. A Hit, remény és vérontás ugyanis egy minden szempontból elgondolkodtató könyv, még akkor is, ha alanya nem az önéletírások esetében megszokott és elvárt módon veti papírra gondolatait, hanem az interjú műfaját részesíti előnyben annak érdekében, hogy az olvasó végső soron a több mint négy évtizede a pályán levő, minden ízében nonkonformista művész legmélyebb gondolataiba nyerjen betekintést. Ezzel kapcsolatosan egyébként rögtön a fülszöveg olvasásakor találkozunk egy paradoxonnal, hisz az első mondat így hangzik: „Mert Nick Cave nem szeretett interjút adni.” Ilyenkor magától adódik a kérdés, hogy akkor mégis hogyan születhetett meg egy ilyen beszélgetőkönyv, ha a zenészről régóta köztudott, hogy ódzkodik az újságírókkal való cseverészéstől? Erre a kérdésre is azonnal választ kapunk, amelyből kiderül, hogy a művész hajlandó bizonyos esetekben kivételt tenni, ahogyan ez történt az Observer és a Guardian újságírója, Seán O’Hagan esetében is, amihez nyilván az is kellett, hogy kettejük barátsága hosszú évekre nyúljon vissza, ahogy egyébként ez a könyvet olvasva is kiderül. Ahogy az is kiderül, hogy ha Nick Cave végül rászánja magát egy interjúra, akkor az ilyenkor szokásos szabályok, mint például az időbeli korlátok teljes mértékben felrúgásra kerülnek, de úgy általában is elmondható, hogy gyakorlatilag eltűnik minden, ami konvencionális. Pontosan úgy, ahogy az a művészetére is jellemző.