Hogyan ne legyen a zene csak kevesek kiváltsága?

Liza Miskolcon született, és a Pécsi Tudományegyetemre járt, majd egy évig dolgozott szakmájában szolfézs- és ének-zene tanárként, de tanult forgatókönyv- és drámaírást is. Most a Gólya presszóban dolgozik, pultozás mellett koncerteket, eseményeket szervez, és a Gólya mellett működő Kazán Közösségi Házban vezeti a Mozgalmi kórust. A közoktatást elidegenítőnek érezte: „a szakma jellegéből fakadóan a zene csak kis óraszámban oktatható tárgy, tehát négy különböző település iskoláiban kellett tanítanom egyszerre. Ilyenkor általában asztalom sem volt a tanáriban, mindig az aktuálisan hiányzó kolléga helyére ültem le.” A felsőoktatás nem igazán készítette fel arra, milyen lesz különböző hátterű gyerekeket oktatni, miközben a munkahelyi elvárások is arra korlátozódtak, hogy a szolfézst tanuló gyerekek megtanuljanak kottát olvasni. Pedig a tárgy „valójában nem erre lett kitalálva, hanem arra, hogy az ember a saját belső hangszerét tanulja meg irányítani, megtanuljon hallani dolgokat, és akkor fizikai hangszeren is fog tudni játszani. Csak erre semmi lehetőség nincsen, Végül azt a célt találtam a szakmában, hogy hátrányos helyzetű, lehetőleg roma gyerekek közé szívesen mennék, de közben meg az első évben valójában abban az iskolában volt a legnehezebb tanítanom, ahova ők jártak, mert egyszerűen nem voltak eszközeim.” Amikor először kérték meg, hogy vezesse a Mozgalmi kórust, még nem gondolta, hogy a nevét adná hozzá. Ehhez, úgy látja, nagyban hozzájárult a konzervatív közeg, amelyikben felnőtt.