Hordozható csatatér, téves haza

Nehéz ezekben a napokban nem a Kormányeltörésben költőjére gondolni. Virág Gábor a minap azt írta, „Domonkos István költészetének folyamatos föltámasztása és emlékezetben tartása immár a mi föladatunk”.* Kicsit feljebb visszaidézi a bő évtizeddel ezelőtti kishegyesi eseményt, amelyen a Symposion első nemzedékének tagjai újra találkoztak. Szerencsémre ott lehettem azon a késő délutánon, jóllehet, zöldfülűként, aki akkor inkább csak érezte, mintsem értette, milyen (érzelmi) horderejű pillanatoknak lehet tanúja. Motoszkált valami szövegindító tézis a fejemben Virág cél- és feladatadása kapcsán. Aztán azon gondolkodtam, vajon mennyiben jelentett mást annak a generációnak a téves csatatér, mint amit a mi nemzedékünknek jelent, akik a kétezres évek első évtizedeiben értünk (ha egyáltalán…) felnőtté. Mit jelentett a szinte berögzült szófordulat, annak mögöttes élménye akkor, és mit jelentenek ma ezek a szavak? Az értelmezés egyre táguló/szűkülő körei, vagyis, szabad olvasatban: mint embernek, mint magyarnak és mint magamnak (J. A.). Évtizedekkel ezelőtt, a huszadik század derekán nyilván más csengése lehetett ennek a szóösszetételnek, gondolok itt (fordítva a fenti logikai sorrenden) az elidegenedés aktuális stációjára-fokára, az ország társadalmi-politikai berendezkedésére, illetve a legnagyobb térképen az európai és világpolitikai helyzetre. Aztán valahogy mégis az az ember érzése, hogy mindhárom említett egzisztenciális szinten ma is legalább annyira erős és érvényes ez az érzület, mint akkor, legfeljebb más hangsúlyokkal. Ha egyáltalán más hangsúlyokkal.