Ígérem, visszahívlak

A szépirodalmi eszközök gyakran segítenek megérteni a társadalmat átható, hétköznapi félelmeket és kihívásokat, amiket egy egyszerű híradás nem érinthet meg ennyire személyesen. A szenteste elé egy olyan történetet hoztunk,  amely egyszerre szól a szeretet erejéről, a kitartásról és egy kicsit talán a karácsonyi csodáról is. A nyár vége lassan átadta helyét az ősznek a Kárpátok alatt. A falu utcái csendesek voltak, csak a lenge szellő játszadozott a fák között, néha meglibbentve egy-egy ház függönyét. Az érett gyümölcsök illata keveredett a szénapajtákból felszálló porral, az emberek hétköznapjait pedig betöltötte a munka megszokott ritmusa. Egy kis otthon ablakában egy fiatal nő ült férjét várva, kezében egy halványkék kötött takaró, amit már hónapok óta készített a születendő gyermeküknek. A pocakja súlya és a szívében hordozott aggodalom egyaránt Anna lelkére nehezedett. A Verecke felől induló fuvallattal együtt nemcsak a rossz hírek, de a behívó is megérkezett hitvesének az orosz-ukrán háborúba. Az ezeréves határokat más háborújának a szele járja át, a besorozás pedig elfújta a magyar házaspár terveit. Károly a kedvesétől júliusban még reményteli mosollyal búcsúzott. „A karácsonyt már együtt ünnepeljük” – mondta, és közben úgy fonta át, mintha soha többé nem akarná elengedni – „Addig pedig vigyázz magadra és a kicsire”. Időközben megült a hideg a Kárpátok lankáin. Az egész település néma volt, csak a szél kószált az épületek között, miközben az elsárgult faleveleket sodorta, szinte sötét árnyakat rajzolva velük a földre. Az apa már négy hónapja volt távol, amikor az újszülöttet először köszöntötte a hajnal. Azóta leveleket küldött, és néha érkeztek tőle telefonhívások is. A fronton töltött napok hosszúak és veszélyesek voltak, de mindig megpróbált nyugalmat sugározni. „Minden rendben lesz.” – ismételte. Miközben az asszony éjszakánként a kiságyat készítgette, mindig ugyanazt képzelte el maga előtt: Károly hazatér, karjában tartja a kisdedet, és boldogan mosolyognak mindhárman a karácsonyfa körül. Az idő vánszorgott, az üzenetek ritkultak, a hívások egyre rövidebbek lettek. December elején az egyik délután ismeretlen számról csörgették a nőt. Egy ukrán tisztviselő, mint aki csak egy adatot olvas fel, monoton módon közölte a hírt, hogy férje hősi halált halt a harcokban. Anna először nem értette. Nem az ukrán beszéddel volt gondja, nem is akarta érteni. Lefordították neki ugyan, de nem akart hinni a fülének. „Ez csak tévedés. Összetéveszthették valakivel…” – próbálta nyugtatni önmagát, miközben reszkető kézzel tárcsázta élete párját. A vonal túloldalán azonban csak a hangpostafelvétel szólalt meg: „Hagyj üzenetet, és ígérem, visszahívlak.” Nem hagyott üzenetet, csak ült a nappaliban, a készüléket szorítva, és újra meg újra rányomott a hívásindításra: „Nem, ez nem lehet. Biztos csak elhagyta a telefont. Keresni fog!” Napok teltek el. A gyászhír valósággá vált a lakók suttogásaiban, de a feleség továbbra is hívogatta házastársát. Nem tudott mást tenni, csak kapaszkodott abba a pár másodpercnyi hangba, amit hallott: „Hagyj üzenetet, és ígérem, visszahívlak.” – csendült fel minden alkalommal a készülékből. Egy-egy pillanatra mindig elhitte a visszahívás ígéretével kecsegtető mondatot. „Miért mentél el, Károly?” – kiáltott fel időnként – „Miért kellett csatába küldeni? Magyarok vagyunk, ez nem is a mi háborúnk!” Egyik reggel, mikor az utakat még vastagon borította a frissen hullott hó, egy idős postás állt a család otthona előtt. Teste reszketett a csípős télben, kezében egy gyűrött borítékot szorongatott. Anna az ablakból figyelte, szíve összeszorult, ahogy a férfi megindult az ajtó felé. Az elmúlt napokban már mindent elveszettnek hitt, és nem tudta, mit várhat ettől a látogatástól. Ahogy átvette a borítékot, az ujjaival óvatosan végigsimította a Károly kézírásával írt címzést. Lábai meginogtak, amikor a boríték szélét körmei óvatosan feltépték. A papír illata és gyűrődései mind hitvesét idézték fel. Újfent ellepte az ismerős fájdalom.