Így alakult volna Navalnij élete, ha nincs Gorbacsov

Minél idősebb lettem, annál kevésbé toleráltam Gorbacsov tevékenységét, most mégis pozitív figuraként tekintek rá, ha másért nem, hát azért, mert nem hagyta magát megvesztegetni. A szocializmusból a kapitalizmusba történő átmenet során mindenki megpróbált közelebb férkőzni a húsosfazékhoz, hogy minél nagyobb adagot szedhessen magának. A Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságainak kommunista vezetői gyakorlatilag egész országok tulajdonosaivá váltak, amelyeket aztán annak rendje s módja szerint totalitárius állammá alakítottak át. Miniszterek egész iparágakat tettek zsebre, amelyek fenntartásáért és fejlesztéséért elvileg felelősséget vállaltak. A gyárigazgatók agyafúrt módszereket dolgoztak ki arra, hogy a gyáraknak ne csupán üzemeltetői, de tulajdonosai is legyenek. A Kommunista Ifjúsági Szövetség (Komszomol) gyors felfogású tagjai, akik annak idején nagy átéléssel jelentették ki, hogy akár az életüket is hajlandóak a Pártért áldozni, most a befolyásukra és a kapcsolataikra támaszkodva az oligarchák soraiba emelkedtek. Amikor Gorbacsov lemondott az elnökségről, semmit sem vitt magával, noha minden bizonnyal meglett volna rá a lehetősége, hogy megszedje magát. Senkinek a szeme se rezdült volna, ha néhány jelentősebb gyár valamilyen furmányos módon, offshore cégeken keresztül, a „közös vállalkozás” álcája alatt hozzá került volna. Még külföldön lévő állami ingatlanokat is megkaparinthatott volna. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint egy kissé megcsapolni a pártkasszát, és feltölteni a saját bankszámláját. Csakhogy ő semmi effélére nem vetemedett. Lehet róla vitatkozni, hogy nem is lett volna rá lehetősége, de attól még a tény tény marad: Gorbacsov nem próbálkozott ilyesmivel. Véleményem szerint azért nem, mert más fából faragták – a többséggel ellentétben belőle hiányzott a kapzsiság.