Így nézett ki Budapest 80 éve, miután a Duna-hidakat felrobbantották

1945 januárjában a főváros lakói a tragédia közepette kénytelenek voltak megtanulni, hogyan éljenek a Duna két partján, immár fizikailag is elválasztva egymástól. A szétrombolt hidak hosszú évekre megnehezítették az újjáépítést és a fejlődést, de a budapestiek akaratereje és kitartása végül lehetővé tette, hogy a város magához térjen. Édesapám éppen csak elkezdte az általános iskolát, amikor 1945 januárjában elérkeztek Budapest ostromának legsötétebb pillanatai. Az évek múlásával néha felidézte nekünk ezeket a napokat.  Emlékezett a hidegre, amely beszűrődött minden repedésen. A felnőttekre, akik fejükön átvetett pokrócokkal próbálták óvni gyermekeiket a tél jeges leheletétől, és reménykedtek, hogy a legközelebbi találat nem az ő otthonukat éri. Édesanyjára, amikor könnyben úszó szemmel próbálta megértetni vele, hogy az apukája, akiről jó ideje már hír sem érkezett, talán már sosem lép be a családi otthon ajtaján. És emlékezett a Duna megáradt, fagyos felszínére a pusztítás borzalmával keveredve. A hidak torzóira, a vízbe merült darabjaikra. A város lakóinak élete egyik pillanatról a másikra változott meg, ahogy a német csapatok elrendelték a fővárosi hidak felrobbantását. Nem csupán tárgyak semmisültek meg, hanem a mindennapok összekötő kapcsai, elválasztva egymástól családtagokat, barátokat, kollégákat. Mindent, amit a város egyként megélt, hirtelen kettévágta a folyó.