Ilyenek voltak a keleten maradt magyarok

A domonkos rend nagy reményekkel telepedett meg Magyarországon 1221-ben: Havasalföldre és Moldvába indítottak missziókat a kunok megtérítésére, hosszú távon pedig az orosz államok katolizálását, illetve a sztyeppei népek megtérítését tűzték ki célul, egész a Volgáig tervezték kitolni a pápa fennhatóságát. Az egyik keleti expedícióból hazatérő barát, Ottó hozta a hírt, miszerint a keleti sztyeppén – nem tudjuk pontosan, hol – magyar emberekkel találkozott, akiknek az ősei annak idején nem tartottak a Kárpát-medencében hont foglaló törzsekkel – írja a Rubicon.hu. Ezen felbuzdulva indult útnak 1235-ben Julianus, Gerhardus és két másik szerzetes a keleti magyarok felkutatására. Ketten idő előtt visszafordultak, Gerhardus elhunyt, de Julianus kitartott, és végül eljutott Magna Hungariába. Négy hetet töltött az ott élő magyarokkal, majd 1236. december 27-én visszaért Magyarországra a Kárpát-medencébe, tapasztalatairól pedig beszámolt a domonkos rend elöljárójának, Riccardus testvérnek. Riccardus lejegyezte Julianus szavait, ám a dokumentumnak hosszú időre nyoma veszett, mígnem 1695-ben a jezsuita Cseles Márton jóvoltából elő nem került a vatikáni levéltárból. „Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.”.