Iskola vagy mobiltároló?

Reménytelenül régimódi felfogásom szerint a politika a közjó felkutatása és képviselete érdekében folytatott tevékenység. Ebből következően a problémák megoldására, kezelésére, enyhítésére irányul – a szemben álló felek az erre vonatkozó elképzeléseiket versenyeztetik, ütköztetik –, nem problémákat kreál, elmélyít, esetleg szánt szándékkal káoszt teremt. A magyar politika, a kormányzás a fentiek alapján diszfunkcionálisan működik; ha úgy tetszik, a probléma maga. A mobiltelefonok iskolai használatát korlátozó rendelet tökéletes példázata ennek. Egy létező problémához úgy nyúl hozzá, hogy az aktuális tanév kezdetén zavart okoz, további nehézségeket teremt az amúgy is kifeszített oktatási rendszerben. A mobiltelefonok, digitális, illetve okoseszközök jó esetben oktatási segédeszközökként funkcionálnak, használatuk észszerű korlátozása nem jelentheti a gyakorlatban a kitiltásukat. Különösen nem úgy, hogy az eszközök beszedésével, tárolásával, visszaadásával naponta pluszmunkára, adminisztrációra kényszerítik a tanerőt. A szabályozást bátran rá lehetne bízni a tantestületekre; helyben lehet a legjobb megoldást megtalálni. Ha egy vízióval és hivatástudattal rendelkező szakminiszter felelne az ágazatért, nem egy veterán, központi vezényléshez szokott belügyér, elkerültük volna a konfliktust. Oktatási miniszter híján Vitályos Eszter kormányszóvivő látta el utólagos magyarázattal a vitatott rendelkezést az állami rádió állandó vasárnap reggeli fideszes kampányműsorában: a cél az, hogy a gyerekek a szünetekben ne kütyüzzenek, hanem beszélgessenek egymással. Szép gondolat, bár én mindig szkeptikus voltam az effajta központi népnevelő szándék eredményességével kapcsolatban. Talán mégis jobb lenne gyorsan újragondolni ezt az egészet. Amúgy is van számos ennél nagyobb baja is a magyar közoktatásnak. Hacsak nem eleve arra szolgál az egész kiprovokált cirkusz, hogy ne ezekről beszéljen a közvélemény.