Jobb hely lett attól a legendássá vált nápolyi lakótelep, hogy elérték a modern világ vívmányai?

Csaknem hat évvel ezelőtt még külön cikkben csodálkoztunk rá arra az akkor még friss jelenségre, miszerint a legjobb új sorozatokban már nem feltétlenül angolul beszélnek. Akkor még újdonságszámba ment, hogy a nagy streamingcégek spanyol, német, olasz stb. saját gyártású sorozatokat készítenek, ma viszont már vállrándítással vesszük tudomásul az újabb lengyel Netflix-krimit vagy koreai Disney-romkomot, olyannyira mindennapossá váltak az ilyen tartalmak. Az is kiderült, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, az angolszász sorozatok uralma nincs veszélyben, néhány kiugró példát leszámítva továbbra is az amerikai, esetleg brit produkciók uralják a díjkiosztókat és többnyire a nézettségi listákat is. Pedig már egyre több amerikai néző hajlandó arra, ami jó egy évtizede még elképzelhetetlen volt, és felirattal néz sorozatokat, de azért általában kevés külföldi (ebben a kontextusban: nem angolszász) produkció jut el az igazi áttörésig. Nem sikerült ez a Briliáns barátnőmnek sem, noha érdemei a sorozatipar nemzetközivé válásában elévülhetetlenek, mivel Elena Ferrante világsikerű regényének adaptációja az első olyan, nem angol nyelven beszélő sorozat, amit főműsoridőben mertek bemutatni Amerikában. A 2018-ban indult olasz sorozat az egyetlen, amely még mindig fut az említett cikkben felsoroltak közül, de az idén a Briliáns barátnőm is befejeződött. Annak ellenére, hogy a sorozatról rendszerint szuperlatívuszokban beszéltek a kritikák, elkerülték a rangos nemzetközi díjak és összességében sem kapta meg azt a figyelmet, amilyet érdemelne.