John Langan: Horgok (részlet)

Ez a történet sötét paktumokról, rég eltemetett titkokról és egy titokzatos alakról szól, akit úgy ismernek: a Horgász. John Langan különös hangulatú regénye – mely a gótika és a horror, a mítosz és a valóság keveréke – szeptember végén jelenik meg magyarul az Agave Könyvek gondozásában.  Ne Abrahamnek szólíts, hanem Abe-nek. Habár anyámtól kaptam az Abraham nevet, sosem szerettem. Olyan nagyképű név, olyan bibliai, olyan… Azt hiszem, a „patriarkális” szót keresem. És ha valami nem vagyok, akkor pátriárka. Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy szeretnék gyereket, legalább egyet, de manapság már a láttukra is felfordul a gyomrom.Néhány évvel ezelőtt, a pontos szám nem érdekes, elkezdtem horgászni. Most már hosszú ideje horgászom, és ahogy sejtheted, tudok egy-két történetet. Mert a horgászok már csak ilyenek, nem? Imádnak mesélni. Van olyan történetem, amit megéltem, van, amit mások szájából hallottam. A legtöbb vicces: megmosolyogtatnak, sőt, néha megnevettetnek, ami nem kis dolog ám. A nevetés olykor hidat építhet, amelyen át kijuthatsz egy rossz időszakból, nekem elhiheted. Van néhány olyan történetem is, amit a „fura” jelzővel illetnék. Ilyet csak párat ismerek, de ha elmondom, vakarni fogod a fejed, és talán megborzongsz, ami a maga módján kellemes is lehet.És van egy történet, ami… nos, kifejezetten borzalmas, talán nem is szabadna elmesélni. Már majdnem tíz éve történt, június első szombatján, és mire leszállt az éjszaka, elveszítettem egy jó barátomat, félig-meddig a józan eszemet és csaknem az életemet is. Sőt, egy paraszthajszál híján még ennél is sokkal többet. Emiatt hagytam abba a horgászást majdnem egy évtizedig, és noha azóta újrakezdtem, nincs olyan erő a földön vagy a felszíne alatt, ami rávehetne, hogy visszamenjek a Catskill-hegységbe, a Dutchman’s Creek nevű patakhoz, arra a helyre, amit egy férfi, akire hallgatnom kellett volna, úgy nevezett: „Der Platz das Fischer.”Megtalálhatod a patakot a térképen, ha nagyon figyelmes vagy. Keresd meg az Ashokan-víztározó északi csúcsát Woodstock mellett, majd indulj el lefelé a déli partján. Előfordulhat, hogy elsőre nem találod meg. Látsz majd egy kék vonalat Wiltwycktől északra, ami a víztározó közeléből kígyózik a Hudson felé. Ott történt az egész, bár hogy mi volt ez a bizonyos „egész”, azt még most sem tudom megmondani. Csak azt vagyok képes elmesélni, hogy mit hallottam és mit láttam. Tudom, hogy a Dutchman’s Creek mély, sokkal mélyebb, mint szabadna vagy kéne lennie, és bele sem akarok gondolni, mivel van tele. Az azt körülvevő erdőben eljutottam egy olyan helyre, amit nem találsz meg a térképen, semmilyen térképen, amit benzinkútnál vagy sportboltban venni lehet. Egy óceán partján álltam, amelynek hullámai olyan feketék voltak, mint ennek a tollnak a hegyéből kifutó tinta. Láttam, hogy egy nő, akinek a bőre fakón derengett, akár a holdfény, kitátja a száját, egyre nagyobbra és nagyobbra, mígnem szinte barlanggá nyílt, amelyben olyan fűrészes fogak sorakoztak, hogy inkább illettek volna egy cápa szájába. Vadul reszkető kézzel egy ócska kést szegeztem magam elé, miközben három rémálomalak közeledett felém.De túlságosan előreszaladtam. Előbb hallanod kell más dolgokról, például Dan Drescherről, szegény szerencsétlen Danről, aki aznap reggel velem tartott a Catskillbe. Hallanod kell Howard történetét, amelyet most már sokkal jobban értek, mint amikor elmondta nekem Herman Büféjében. Hallanod kell a horgászatról is. Mindent a maga idején. Ki nem állhatom az összecsapott történeteket. Nem kell, hogy egy történetben úgy passzoljon minden, mint az előregyártott házban – nem, menjen csak a maga útján –, de igenis legyen meg a maga medre. Még egy ilyen szénfekete történetnek is.Felteheted a kérdést, miért kerítek neki ekkora feneket. Vannak olyan gonosz dolgok, amelyeknek a puszta közelsége is beszennyez, gonosz pecsétet hagy a lelkeden, mint a kopár folt az erdőben, ahol semmi sem nő. Szerinted egy történet elbír ekkora gonoszságot? Túl szép lenne, nem? Talán igaz ez az apró rossz dolgokra, tudod, a mindennapi frusztrációkra, amikből vicces sztorikat kerekíthetsz a partikon. Én azonban kétlem, hogy a pataknál történtekre ez vár. Azokat nem lehet átalakítani, csak átörökíteni.És ez még nem is minden. Ott van az a mese, amit Dannel hallottunk Herman Büféjében. Amióta Howard elmesélte, mi történt Lottie Schmidttel meg a családjával jó kilencven évvel ezelőtt, képtelen vagyok kiverni a fejemből. Bár ez a kifejezés, hogy „képtelen vagyok kiverni a fejemből”, egyáltalán nem fedi a valóságot: szóról szóra emlékszem a történetre, ahogy Howard is a lelkész szavaira, akitől hallotta. Kétségtelen, hogy részben azért is olyan élénk az emlék, mert Howard elbeszélése sok mindent megmagyaráz abból, ami Dannel és velem történt aznap. Az agyam zugaiban jár-kel a történet a víztározó építéséről és arról, hogy kit – és mit – rejt a víz. Még ha meg is fogadjuk Howard tanácsát, és aznap elkerüljük a patakot – sőt, ha megfordulunk és hazahajtunk, amilyen gyorsan csak tudunk, mert ezt kellett volna tennünk –, szilárd meg­győződésem, hogy akkor is beleég az emlékezetünkbe, amit hallottunk. Kísértheti egy történet az embert? Megszállhatja? Néha csak arra tudok gondolni, hogy amikor annak a júniusi szombatnak az eseményei elhangzanak, az csak ürügy azoknak a még távolabbi eseményeknek, hogy újra befurakodjanak a világba.Tessék, megint előreszaladtam. Mindennek megvan a maga helye és ideje, beleértve a történetet Lottie Schmidtről, az apjáról, Rainerről és arról a férfiról, akit úgy nevezett: Der Fischer. Ugorjunk vissza az elejére. Kezdjük azzal, hogy mondok pár szót életem nagy szenvedélyéről… Pontosabban amiről azt hittem, hogy életem nagy szenvedélye: kezdjük pár szóval a horgászatról!Nem gyerekkoromban tanultam meg, hogy kell csinálni. A papám elvitt egyszer-kétszer, de ő se volt nagy pecás, úgyhogy inkább olyasmit tanított, amihez értett, például baseballozni és gitározni. Aztán egy nap, olyan huszonöt-harminc évvel azután, amikor a papámmal az utolsó szombat délelőttöt töltöttük úgy, hogy egy vödörnyi kukacot szép lassan vízbe fojtottunk, azzal a gondolattal ébredtem: szeretnék elmenni horgászni. Nem is. Azzal a gondolattal ébredtem: el kell mennem horgászni. Éppen olyan mohón szükségem volt erre, mint egy tikkasztó júliusi délután a nagy pohár vízre, amiben jégkockák csilingelnek. Hogy miért pont a horgászat iránt fogott el a vágy, magam sem tudom. Tény, hogy éppen nehéz időszakon mentem keresztül. A feleségem nemrég hunyt el, pedig még két éve sem voltunk házasok, így aztán pont olyan kliséket éltem meg, amiket tévéfilmekben látni és countrydalokban hallani. Ez nagyrészt azt jelentette, hogy túl sokat ittam, és mivel papa az iváshoz se értett, azt jelentette, hogy az ivást is rosszul csináltam: fél üveg whiskyre fél üveg bor, aztán sokáig kapaszkodtam a vécékagylóba, miközben a fürdőszoba vidáman forgott körülöttem. És persze a munkám is megszenvedte – rendszer­elemző voltam az IBM-nél Poughkeepsie-ben –, de szerencsémre a menedzserem elküldött betegszabadságra ahelyett, hogy kirúgott volna, pedig rászolgáltam. Ez még akkor történt, amikor az IBM normális munkahelynek számított. Elengedtek három hónap fizetett szabadságra. El tudod hinni? Szinte az egész első hónapot azzal töltöttem, hogy a pohár fenekét nézegettem. Akkor ettem, amikor eszembe jutott, vagyis nem túl gyakran, általában mogyoróvajas-lekváros szendvicset, amit a változatosság kedvéért hébe-hóba lecseréltem hamburgerre és sült krumplira. A második hónap kábé ugyanígy telt, kivéve, hogy meglátogatott a testvérem és a néhai feleségem szülei, de egyik vizit sem ment olyan jól, hogy érdemes legyen elmesélni. Mindnyájan szenvedtünk. Marie kivételes volt, nem hasonlított senkihez. Olyan húsba vágón éreztük a hiányát, mintha valaki benyúlna a szádba egy fogóval, és kitépné az egyik bölcsességfogadat: nyílt seb volt, ami minden porcikánkba kisugározta a fájdalmat. És ahogy nem tudod megállni, hogy ne bizergáld a nyelveddel a fogad helyét, amíg meg nem sajdul, ugyanúgy nem tudtuk megállni, hogy ne kutakodjunk az emlékeink között, amíg újra ránk nem tört a fájdalom.A harmadik hónap végén már csak alsógatyában gubbasztottam a kanapén a tévé előtt, azt kortyolgatva, ami épp a kezem ügyébe esett. Valamennyit azért tanultam, mint látod.Volt nálam több cipősdoboz tele fényképekkel, amiket nem jutott időm albumba rendezni. Aztán amikor az alkohol elérte a megfelelő szintet a véremben, kivettem a dobozokat a hálószobai szekrényből, és körülbástyáztam magam a házasságom emlékeivel. Ott volt Marie, amikor megismertem: pontosabban, amikor először beszéltem vele igazán, hiszen előtte már bemutattak bennünket egymásnak a munkahelyen, még a nyár elején, amikor beállt a céghez rögtön a főiskola elvégzése után. Két projektben is együtt dolgoztunk, így júliusban és augusztusban futólag többször láttuk egymást, bár pár udvarias szónál többet nem váltottunk. Aztán szeptemberben a munka ünnepén valaki bulit rendezett a házában – Tim Stoffelre tippelnék –, és egymás mellé kerültünk az udvaron felállított egyik kártyaasztalnál. Ő Jenny Barnett-tel jött, de Jenny lelépett Steve Collinsszal, és a többi vendéget még annyira sem ismerte, mint engem. Mindig tagadta, de én biztos vagyok benne, hogy amikor megkérdezte, hogy vagyok, csak az időt akarta elütni, amíg megeszi, ami a tányérján van, aztán hazaindul. Az ember azt hinné, beleégett az agyamba az a beszélgetés, de ha agyonütnek sem emlékszem másra, mint hogy örömmel tudtam meg, hogy ő is Hank Williams Sr. rajongója. Őszintén bevallom, teljesen lefoglalt, hogy ne bámuljam túlságosan a bikinifelsőt, amit a sorthoz és a tornacipőhöz felvett. Jellemző a férfiakra, tudom. Addig beszélgettünk, míg egyszer csak Tim állt meg a kártyaasztal túlsó felén azzal, hogy nem muszáj ugyan hazamennünk, de itt sem maradhatunk tovább. Mi mégis hazamentünk – mármint ki-ki a saját otthonába –, de az együtt töltött idő hatására furán éreztem magam: mi­után elváltunk, valahogy minden kissé fakóbb lett, mint amikor egymás mellett ültünk.