Kádár szellemi utódai – Moszkvától Brüsszelig

A történelem is arra tanít bennünket, hogy ha a kommunisták kerülnek hatalomra, rémtettek kísérik uralmukat. A baloldali ideológia gyökerébe van oltva az erőszak, a jogtiprás, az emberi méltóság tiszteletének hiánya. Ennek lehettünk tanúi 2006-ban is, ’56 ötvenedik évfordulóján. Miközben a Rákóczi úton Gyurcsány rendőrei embereket vertek, ujjakat és bordákat törtek, szemeket lőttek ki, a Kossuth téren a bolsevikok utódai ünnepi tűzijátékkal szórakoztatták magukat. Az MSZP és a DK szellemi elődei mesterei voltak a becstelenségnek és a gonoszságnak. A vadállatian vérszomjas pártállami vezetés már 1952-ben önnön borzalmaiban kéjelegve úgy döntött, hogy a 16-18 éves korosztály tagjait, akikre addig „csak” háborús és népellenes ügyekben lehetett halálos ítéletet kiszabni, ettől kezdve a népi demokratikus államrend megdöntésének kísérlete miatt is akasztófa alá lehet hurcolni. Hogy érthető legyek, leírom még egyszer: a fiatalkorúnak már a kísérletért is kötél járt. Aztán az esetleges félreértések elkerülése végett ezt a jogszabálynak csúfolt horrorisztikus rendelkezést az ’56-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után, a megtorlás időszakában Kádárék az 1957. évi 34. törvényerejű rendelettel megerősítették. Valójában ennek alapján küldték bitóra a fiatalkorú Mansfeld Pétert. A közhiedelemmel ellentétben nem azért vártak a kivégzésével, hogy betöltse a 18. életévét, mert ez akkor már egyáltalán nem volt akadálya a halálos ítélet végrehajtásának. A kádári véres terror példa nélküli gonoszsága mindezek ismeretében még inkább elborzasztó. Kahler Frigyes jogász-történész említ egy állítólagos kijelentést arról, hogy Kádár 1956 után 1,1 millió embert akart internáltatni. Mintha az egész magyar néppel le akart volna egyszer és mindenkorra számolni. Talán nem túlzás, ha azt mondom, a magyarországi kommunista terror atyjához, Kádár Jánoshoz képest Néró császár kedves jótevője volt a világnak. Kádár a szovjet katonai beavatkozás után a Minisztertanács elnökeként rideg számítással indította meg brutális megtorlógépezetét, amelynek kegyetlensége és kíméletlensége még a bresciai hiénáét, vagyis Julius Jacob von Haynauét is túlszárnyalta. Ebben az állításban nincsen semmiféle túlzás, a tények és a számok nem hazudnak. Ugyanis az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Haynau körülbelül százötven embert végeztetett ki, és ezer-kétezer ember kerülhetett börtönbe. Ezzel szemben 1957 és 1963 között a kádári vérengzés idején a magyar történelem példátlan méretű kivégzéssorozata és erőszakhulláma söpört végig az országon. Kádár túlbuzgó eszelőssége még a nem éppen finom lelkületükről ismert oroszokat is sokkolta, és ellentétben állt a Nyugattal ekkor megbékélésre törekvő Hruscsov érdekeivel is. Ráadásul az oroszok 1957-től már nem erőltették az akasztásokat. Kádárék mégis mintegy négyszáz mártírt juttattak bitófára (Gosztonyi Péter történész szerint 453 főt). Maga Kádár azonban csak 280 halálos ítéletet volt hajlandó beismerni Mihail Gorbacsovnak 1985-ben. Az államilag intézményesített mészárláson túl húszezer embert kilakoltattak, tizenháromezer embert internáltak, huszonhatezer embert bebörtönöztek. Még 1970-ben is, amikor a közvélemény úgy tudta, már senki sincs börtönben a szabadságharcosok közül, akkor szabadultak ki az utolsók, köztük Wittner Mária is. És akkor most illesszük ide Fekete-Győr Andrást személyét, a mérhetetlen Momentum most már volt országgyűlési képviselőjét, akit társtettesként elkövetett hivatalos személy elleni erőszak miatt a napokban jogerősen felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek. Arcátlanul ordítja a nagyvilágba, hogy ő egy mártír, aki a rendszerváltozás óta eltelt időszak első politikai elítéltje. Hogyan is lehetne egy ilyen politikai kalandort, egy szellemi fércembert, hivatásos hazaárulót, aki a hazájáért életében egy szalmaszálat még odébb nem tett, politikai elítéltnek tekinteni, akár csak egy pillanatig is Wittner Máriához hasonlítani.