Kádári vezetés: „Ha ütni kell, ne simogass!”

Ígéretekkel, kedvezményekkel, fenyegetéssel és erőszakkal Kádár János 1957 folyamán megszilárdította a hatalmát. Márciusban a szovjet vezetők megbizonyosodtak róla, hogy közvetlen kézi vezérlés nélkül is azt teszi, amit elvárnak tőle, így Moszkvától mondhatni szabad kezet kapott. Május 1-jén 100 ezres éljenző tömeg töltötte meg a budapesti Hősök terét, amit az új hatalom ugyan spontán erődemonstrációnak állított be, de távolról sem az volt, miközben a másik véglet sem igaz: nem korbáccsal kihajtott sokaságról volt szó. Szeptember elején az értelmiség is hitet tett Kádárék mellett azzal, hogy elítélte az ENSZ ’56-os forradalomról összeállított jelentését. A magyar társadalom ellenállása láthatóan megtört, több tízezres létszámban felállt a párt fegyveres testülete, a Munkásőrség, miközben az „újrahangolt néplélek” egészen szélsőséges megnyilvánulásaival találkozunk a fegyverrel előadást tartó klasszika-filológustól a Kádárt bérmaszülőnek kérő kisfiúig. Erről szólt az előző rész sorozatunkból, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján mutatjuk be Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Továbbra is Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgetve a folytatásban arról lesz szó,.