Kemény Lili betartja a szabályt: arról ír, amit ismer

Mindenki Kemény Lili regényéről beszél mostanában. Amikor ezt mondjuk, persze rögtön megkötéssel is kell élnünk: az irodalmi nyilvánosságon belül mindenki. A behatárolás annál is lényegesebb, merthogy a Nem afféle bulvárszenzációként jelenik meg a nyilvánosság egyes részeiben. Pontosan akként, amit a családi örökségről leválni igyekvő szerző elutasított korai működésében. „Soha többé nem ül ki velük semmilyen színpadra, mondta ki végre, nincs több apa-lánya interjú, elég volt, nem asszisztál többé a Kemény-menazséria haknijaihoz. Eltűnik, dolgozik, bizonyít, megtisztul – nemcsak magát és az irodalom eszméjét óvva ezzel, hanem az apjuk státuszát is. (...) Biztosra vette, hogy az apjuk nevét lejáratták, lerángatták a női magazinok szintjéig” – olvassuk a kötet első felében. Mindez persze szembesít azzal a kérdéssel is: 2014-es Narancs-címlap ide, Kemény Zsófi slammersége oda, azért ez az ismertség egy szűkebb körre korlátozódik. Hajlamosak vagyunk a buborékunkat a valóságnak hinni, de egy igen széles rétegnek sajnos Kemény István, Peer Krisztián vagy épp Bartis Attila neve sem mond semmit. Persze jó eséllyel nem is ők fogják forgatni Kemény Lili autofikciósnak mondott művét. Az viszont érdekes kérdés, az olvasói mit látnak benne. Valóban napló jellegű pletykálkodást, kibeszélést? A szerző még idézgeti is saját valódi naplóját, ahogy korábbi írásaival is dúsítja a szöveget. A könyv hatása pedig nagyjából úgy írható le: aki még nem olvasta, idegenkedik a hájptól, tart a bulvárjellegtől, miután viszont kézbe veszi, az első számú propagátorai közé emelkedik. Kemény Lili kötetét megelőzi a híre, sok tekintetben viszont el is takarja valóságát. Más ez, mint amikor Kőrössi P. József utólag kiadta Réz Pállal való (irodalmi) magánbeszélgetéseit. Kemény Lili kötete ugyanis lenyűgöző stílusban megírt, kegyetlenül pontos megfigyelésekkel, (ön)reflexiókkal teli regény, elsőrangú irodalmi mű. Olvasás közben élek azzal a szokással, hogy az oldalakat, amikor valami visszaidézésre érdemes gondolatot találok, kijegyzetelem magamnak. A Nem esetében azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag oldalról oldalra találok ilyeneket. Mondjuk, ezt: „Beatriceként vonultam csatába, de az aratásnál már életbe lépett az apai tanítás, ahogy én értettem: illedelmes, idomított műmosoly, túlzó szerénység, hálarebegés járt mindenkinek, aki felkéréssel, publicitással, ajánlásokkal, lájkokkal és más jótéteményekkel segítette a pályámat. Tisztelet, viszont-érdeklődés nem, csak manipulatív szerénykedés járt nekik, nem több, mint a buszon mellénk huppanó figyelemkoldusnak vagy a futtatón hozzánk szegődő kutyakrónikásnak.” Vagy ezt: „közben el is ismerték, hogy szerzői beállítottságú, és Janischék kiálltak érte a forgatókönyvírók tanáraival szemben. Sok volt a konfliktus, de úgy tűnt, mintha ez volna a képzésük burkolt célkitűzése: hozzászoktatni őket az örökös műbalhéhoz.” Albert Camus A bukásánál szembesültem még ilyen kijózanító nyíltsággal, őszinteséggel. Az irodalomnak kétségkívül egyik legfontosabb összetevője ez, Kemény Lili pedig a maga konkrétságában vette komolyan, hogy az embernek arról kell írnia, amit ismer. Félreértjük a művet, ha úgy olvassuk, mintha a szerzővel magánbeszélgetést folytatnánk, ő pedig rokonait, barátait beszélné ki nekünk. Pontosabban, ha így, hát az összes irodalmi művet értelmezhetnénk így. Nemcsak a verseket, amelyeknél eleve nem csodálkozunk hasonló személyességen, de a regényeket is. Annál érdekesebb, amikor ezt az őszinteséget, reflektáltságot Kemény Lilinél még etikai dimenzióba is vonják. Mintha megfigyeléseinek pontosságáért egy írónak azzal kellene törlesztenie, hogy rögtön eljátssza: az egész csak a fejében létező világokra és alakokra ráhúzható. Kulcsregénnyel állunk szemben? Poszt-posztmodern kísérlettel, vagy épp hogy egy nagyon is megfogható történetet kapunk családi örökséggel, az egyetemi közeg kritikájával, majd az azért való küzdelem elbukásával? Vagy irodalmi-filmes kalandozást Kemény István-örökséggel, David Foster Wallace fordításával, Shakespeare drámáival meg Ulrich Seidl és Michael Haneke filmjeivel? Megkaphatjuk mind egyben az utóbbi évek egyik legizgalmasabb, mélyen eredeti magyar regényében.Kemény Lili: Nem. Su/Cure-sale Kiadó, 2024. 5490 FtEz a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/33. számában jelent meg augusztus 16-án.