Kételkedés és kíváncsiság (1.)

Gyerekkoromban szerettem szétszedni mindent, amelyhez elég ügyes voltam, szűnhetetlen kíváncsisággal, hogy mi van belül, mitől és hogyan működik a szerkezet? A szétszedés öröméről nem tudtam lemondani, mert ez is a megismerés folyamatának része volt, ám összerakni már nem sikerült. Sohasem. Nem voltam elég ügyes, nem volt hozzá tudásom. Még nem sejthettem, hogy valami alkotóelemeinek az ismerete kevés ahhoz, hogy magát a struktúrát is működőképessé tegyük. Gyakran kerültem összetűzésbe a nagyapámmal a szétszerelt vekkerek miatt, a féltve őrzött világháborús zsebórájáról nem is beszélve. Az órákból rugók és csapágylemezek, tengelyek és horgonyvillák, hidak és fogaskerekek maradtak. Önmagukban nem képesek az idő mérésére. Utóbbiakat pörgettyűként használtam: a fogaskerekek pörgő mozgásba hozása, szinte táncoló járásának nézése éppoly örömöt jelentett, mint a szétszedés. Nem valaki ellen játszottam, nem is az óra titkának megfejtéséért – új szerepkört adtam a használhatatlanná váló elemeknek. Megszegtem a struktúra megismerésének szabályait, és még is nem volt jogom belépni a dekonstrukciós játékába, de mesehősként – jut eszembe épp a magyar népmese napja előtt – vállalkozásom mégsem lehet sikertelen! Új játékot és új szabályokat találtam ki: egymással versenyeztettem a fogaskerekeket, hogy melyik bírja tovább és pörgi szebben a táncot. Ez a gyermekkori emlék és tapasztalat az irodalmi és filozófiai dekonstrukciós eljárással (vagy annak felületi jelentésével) is analógiába hozható: szétbontunk valamit, amelyet aztán nem tudunk összerakni. Ha azt mondjuk, hogy „nincs semmi a szövegen kívül” – még a művet létrehozó alkotót is csak szövegeken, alkotásokon és interpretációkon keresztül ismerjük –, nincs egészen igazunk. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy csak az óra van, idő nincs, vagy az időt is az óra hozza létre. Derrida hermeneutikája közelebb áll a felidézett helyzethez, miszerint egy diskurzus folyamán létrehozható ugyan valamilyen közös jelentés, az irodalom indítéka és mozgatója maga a titok. Nem lehet megfejteni, és egy irodalmi mű csak addig „működik”, amíg megfejthetetlen. A mese titka is a varázslat – ha alkotóelemeire bontjuk és magyarázni próbáljuk: értelmetlenné válik az összes próbatétel és a mesei igazságszolgáltatás. A „dömdödöm” sem jelenthetne többet, mint a „szeretlek”.