Kína, a gazdasági ellentmondások országa

A kínai politikai berendezkedés mindaddig működhet, ameddig képesek biztosítani, vagy legalábbis fenntartani a növekedés és a biztonság látszatát, hiszen elméleti szinten ezzel tartoznak a lakosságnak, akik az önállóságról lemondva kiegyeznek a rendszerrel. Véleményem szerint a közeljövőben számos olyan intézkedést láthatunk, amelyek elsősorban a kínai belső fogyasztás helyreállítását célozzák, azonban a költségvetés, illetve a jegybank szuverenitásának kárára fognak menni, így egyre nehezebbé téve az adósság finanszírozását. A tankönyv szerint a fiskális politikának akkor van értelme, ha a hosszú távon fenntartható, stabil gazdasági növekedési pályát célozza, illetve az ezen történő billegéseket kisimítja. Egy pillanatra tekintsünk el a rövid távú politikai érdekektől, illetve az ezekből fakadó gazdasági döntésektől. Ebben az esetben egy alapjáraton semleges, avagy inkább kontraciklikus gazdaságpolitikát feltételezhetünk, azaz visszaesés idején inkább nyomják a gázt és nagyobb a költségvetés, míg fellendülés idején behúzzák a féket és hűtik a gazdaságot. Ennek elméleti eredménye egy kiegyensúlyozott növekedés, illetve egy olyan államháztartás, amely akkor stimulál, azaz költekezik, amikor szükség van rá a reálgazdaságban, és akkor fékez, vagyis adóztat, amikor erre több tere van. Kína kivétel lenne?A nagy trilemma kínai módra / Fotó: Imaginechina via AFPHa elméleti vizekre evezünk…A fiskális politikától függetlenül – mandátumtól függően – elmondhatjuk, hogy a monetáris politika emellett az árstabilitást, illetve a pénzpiacok egészséges működését is célozza, ami párosulhat olyan reálgazdasági célkitűzésekkel, mint a teljes foglalkoztatottság elérése, pontosabban, a munkanélküliségi ráta hosszú távú természetes rátájának fenntartása. Ugyan a jegybank és a fiskális döntéshozók egymástól függetlenül működnek, a nap végén ugyanazért a gazdaságért felelősek, így akkor tudja a dolgát jól tenni az egyik, ha így tesz a másik is. A két gazdaságpolitikai szerv más és más dilemmákkal, optimalizálási kérdésekkel küzd, aminek eredménye, hogy egyik döntése vezethet a másik intézmény cselekedetéhez. Ezek általában valamilyen gazdasági sokk bekövetkezése esetén történhetnek meg, ha feltételezzük, hogy sokkok hiányában a gazdaság egyensúlyban van.Ha egy kicsit mélyebbre megyünk a monetáris politikán belül, akkor érdemes egy jól ismert modellhez nyúlnunk, hogy kontextusba helyezzünk néhány eseményt. Az úgynevezett trilemma, avagy a „lehetetlen hármasság” problémája azt feltételezi, hogy a gazdasági döntéshozóknak három fontos tényezőre van befolyásuk, de ezek közül egyszerre csak kettőre. Az első ilyen pont az önálló monetáris politika, azaz a kamatpolitika, a második a devizaárfolyam, a harmadik pedig a tőkeáramlás. A feltételezés az, hogy egy gazdaság ezek közül egyszerre csak kettőt tud befolyásolni, a harmadikat mindenképpen a piac fogja meghatározni. Így például, ha egy gazdaságnak van önálló kamatpolitikája – jegybanki függetlenség –, és szabad tőkeáramlást szeretne, akkor a devizaárfolyamot nem tudja meghatározni, azaz szabad árfolyamrendszer van. A legtöbb gazdaság ezt az utat választja, de nem kell messze menünk ahhoz, hogy másik példát találjunk. Az eurózónában egyfajta kötött árfolyamrendszer valósul meg, hiszen a többi euróalapú gazdasággal gyakorlatilag egy 1:1 arányú árfolyamrendszer működik, ennek érdekében azonban a jegybanki függetlenséget feladják a tagországok, és az Európai Központi Bank működik központi bankként, miközben szabad tőkeáramlás valósul meg. Ez a modell a későbbiekben lesz érdekes.