Királyedzők

Az 1990-es Wimbledon 1. fordulójában az amerikai Derrick Rostagno, aki mellesleg meglehetősen otthonosan mozgott a füves pályán, három játszmában verte meg a 32. évében már pályafutása delén túljutott, hírneves John McEnroe-t, aki 1980 és 1984 között Londonban zsinórban öt döntőt játszott, és hármat meg is nyert. A Big Macnak is becézett volt bajnok a meccset követő stúdióbeszélgetésen sikertelenül próbált magyarázatot találni a váratlanul súlyos vereségre. Vele együtt stúdióvendég volt a 38 éves és a bal csuklójának műtéte miatt a visszavonulást taglaló Jimmy Connors is. Egy pillanatban, látván, hogy McEnroe egészen bizonytalan és tanácstalan a további pályáját illetően, Connors váratlanul – hisz addigi viszonyuk nem volt teljesen felhőtlen – felajánlotta, hogy volna néhány ötlete, és szívesen lenne az edzője. McEnroe és Bud Collins, a híres riporter meglepetésükben csaknem leestek a székről. Big Mac majdnem kezet nyújtott a beleegyezése jeléül, azután mégis gondolkozási időt kért, végül néhány nap múlva bejelentette, hogy inkább más megoldásra hajlik. Így nem lett semmi a tenisztörténet első esetéből, hogy egy volt világelső legyen egy másik korábbi ranglistaéllovas mestere. Sokan teljesen érthetőnek látták a történteket, hisz létezik a csaknem minden sportágra érvényes hiedelem, miszerint a volt hírességek egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy kiváló edzők legyenek, azok a kevésbé sikeresek közül kerülnek ki, akik az új szerepkörben próbálják megvalósítani azt, amit játékosként elmulasztottak.