Kisztihandtól csáig!

HETI KÖRKÉRDÉSÜNK Mikor szokott köszönni? Mindenkinek mindenhol köszönök – 35% Csak amikor ismerőssel találkozom – 22% Hivatalos ügyintézés során mindig – 8% Érkezéskor és távozáskor szoktam – 25% Különleges helyzetben (pl. liftben) – 2% Jobbára az adott kedvemtől függ – 6% Feleslegesnek tartom a köszönést – 2% ‒ Szia, mindjárt jön a Zalán ‒ értesít az iskola bejáratánál egy készséges kis elsős, én pedig mosolyogva köszönöm meg az információt, s miközben legendásan ráérős csemetémet várom, gondolatban visszaröppenek az időben. Úgy emlékszem, egyetlen osztálytársam szülőjének sem köszönhettem sziát, soha sem tegeztem egyiküket sem, sőt magáztam a nagyszüleimet és még a nagybátyáimnak is csókolomot köszöntem. Nem feltétlenül ez volt akkoriban a jellemző, de egyszerűen nálunk a családon belül is így volt szokás megadni a tiszteletet. Az is igaz, hogy ez óhatatlanul bizonyos távolságtartást eredményezett az egyébként közeli rokoni kapcsolatokban, s olyannyira belém ivódott, hogy mai napig nagyon nehezemre esik nálam idősebb személyeket tegezni és sziával üdvözölni akkor is, ha kifejezetten felszólítanak erre. Gyerekkoromban általános szokás volt minden üzletbe és hivatalba belépve jó napot kívánni, és hangosan üdvözölni a házak előtt üldögélő, vagy beszélgető időseket, a liftbe belépő szomszédokat is, így automatikusan köszönök mindenhol mindenkinek, általában a napszakhoz illő üdvözléssel tisztelem meg a nálam jóval fiatalabbakat is. Manapság azonban már nem ritka jelenség, ha egy gyerek simán letegez egy felnőttet, vagy idős embert. Azonban könnyen lehet, hogy amíg én a kis elsős sziáját mosollyal nyugtáztam, a mögöttem várakozó nagymama már inkább rosszalló tekintettel fogadta ugyanazt, s magában bizonyára elindította a Bezzeg a mi időnkben... kezdetű gondolatsort.