“Kutya magyarok! Sírotok már meg van ásva!” – Így szállták meg “örökre” Kolozsvárt a románok hazugságokra hivatkozva

Nem a leghangulatosabb pillanat megemlékezni karácsony előestéjén a Trianont előidéző eseményekre, mégis fontos, hogy ne felejtsük el a románok egyik leggusztustalanabb akcióját, ami az amúgy árulásaikkal teli történelmükben is valóban párját ritkító. 1918. december 24-én, magasról téve az ünnepi hangulatra, a románok elfoglalták Kolozsvárt arra a hazugságra hivatkozva, hogy a magyarok „vegzálják” szegény románokat. Persze a franciák megadták az engedélyt, a várost és annak 51 ezer fős magyar polgárát pedig egycsapásra megfosztották az összes szabadságjogától. És ha ez nem lenne elég, a románoknak volt pofájuk azzal előállni, hogy „meghozták az ünnepet a magyaroknak.” Ugye, milyen kedvesek?„Az 1918. év karácsonyi ünnepének estéjén jöttek be a románok Kolozsvárra. Emlékezetes, fájdalmas, soha el nem felejthető karácsony. Román nők a bevonult, hiányos öltözetű katonákkal hórát [román népi táncot – a szerző] lejtettek az igazságos Mátyás szobra előtt. A magyarok szíve pedig majd megszakadt a fájdalomtól, a Megváltó születésének örömünnepén. A szemekből omló könnyek tengerré dagadtak. Árvaságra jutott magyarok ezen a világnak ujjongást hirdető szent éjszakán nem hunyták le a szemüket.” Így emlékezett vissza 1918. december 24-én Janovics Jenő a kolozsvári színház főigazgatójaként az ominózus román megszállásra. Nem véletlenül tőle idéztünk: Janovics a XX. századi erdélyi magyar művelődés egyik kiemelkedően fontos személyisége, akinek addigi szerepe azon a bizonyos szentestén száznyolcvan fokos irányba fordult át. Janovics Jenő fiatalon. Forrás: Erdélyi Krónika Ám ahogyan az közismert, nemcsak Janovics életében számított pusztán kezdetnek a román bevonulás Kolozsvárra. Miután Románia 1918. december 1-jén kikiáltotta Erdély csatlakozását Havasalföldhöz és Moldvához, a román csapatok megkezdték a magyar települések elfoglalását, kifosztását és lakosainak vegzálását. És persze Henri Berthelot francia tábornok engedélyéhez is elég volt egy hazugság a románok részéről, amelyre a franciák hivatkozhattak később a trianoni kastélyban. A Belgrádban állomásozó Dunai francia hadsereg parancsnokságának egy bizonyos Constantin Presan tábornok írt levelet. „A helyzet ily alakulása okából az 1918. november 18-án a gyulafehérvári nagy nemzetgyűlés által választott Intéző Tanács (Conseil Dirigeant) többször kérte a román hadsereg haladéktalan beavatkozását a fent említett területeken. Miután a mi csapataink még nem kaptak engedélyt a Maros vonalának átlépésére, az Önhöz intézett kérések folyományaként van szerencsém tudomására hozni, miszerint feltétlenül szükséges, hogy a belgrádi fegyverszüneti szerződéssel megállapított demarkációs vonaltól nyugatra fekvő következő gócpontok megszállassanak: Máramarossziget, Nagybánya, Szatmár, Nagykároly, Dés, Kolozsvár (kiváltképp), Nagyvárad, Arad.” Francia engedély ide vagy oda, a szedett-vedett román csapatok viszont nem tudták elfoglalni egyhamar a kiszemelt településeket. A román 6. hadosztály jobb oszlopa még csak Gyergyószentmiklósnál és Szászrégennél járt november 30-ig, illetve december másodikáig „csupán” Marosvásárhelyig jutott előre. A magyar politikai zűrzavart jól mutatja, hogy tisztsége egy ilyen helyzetben is pusztán csak formális volt, így saját magának kellett megszerveznie a hadsereget az oláhok megállítására. És így is csak a volt erdélyi ezredek feltöltésére hagyatkozhatott. Ám Kolozsvárott megkereste néhány fiatal székely tartalékos tiszt, akik felajánlották, hogy a már elfoglalt Székelyföldről toboroznak önkénteseket. Kolozsvár, ekkor még magyar kézen. Forrás: Erdély.ma A román 6. hadosztály vezetője, Nelculcea tábornok Janovics visszaemlékezése szerint nyers hangvételű levelében értesítette Apáthy Istvánt a kolozsvári betörés szándékára. Hogy miért Apáthy Istvánt értesítették? Egy hónappal előtte a kiváló természettudós professzort nevezték ki a frissen létrehozott Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság vezetőjének, ami Erdély politikai irányítását jelentette. De térjünk vissza arra az időre, amikor Apáthy megkapta a bevonulás hírét a román tábornoktól. „Apáthy István főkormánybiztos úgy határozott, hogy futár útján kérni fogja a tábornokot, halassza el pár nappal a bevonulást, ne rontsa el a magyarok karácsonyi ünnepét. Sejtve, hogy mi lesz a válasz, igyekszem Apáthyt lebeszélni erről a tervéről. Hasztalanul. A futár elment, s estére tért vissza a tábornok üzenetével: ő nem ünnepet rontani jön, hanem örömöt és felszabadítást hoz. Csapatai élén tehát bevonul a kitűzött időben, és követeli, hogy a szamosfalvi vámnál a város polgármestere fogadja és üdvözölje őt. Az engedetlenséget a magyar lakosságon torolja meg. Apáthy magához kéreti Haller Gusztáv polgármestert, aki azonban hallani sem akar róla, hogy kimenjen a román tábornok fogadására. Hivatkozni kellett arra, hogy konoksága vérontást okoz, mire hajlandónak mutatkozott a szomorú útra. De mit mondjon? A feje zúg, a szíve fáj, nem tudja koncentrálni gondolatait. Általános volt a fejetlenség és zűrzavar” – írta Janovics. Kolozsvárt 1918. december 24-én, délben érték el az egyébként hiányos felszereltségű román csapatok. Végül nem Nelculcea, hanem egy bizonyos Gherescu ezredes 4 ezer fős hadereje vonult be a városba. Ám semmiképp sem a magyar katonák, csendőrök visszaélésein, hiába alkalmazták oly sokan a Presan-féle „románellenes hangulatról” szóló hazugságot. A román forradalom kitörésének első percétől kezdve a román nemzeti színek, kokárdák és zászlók viselése minden bántódás nélkül történhetett meg. Mindezt magyar katonai parancsban biztosították. Ráadásul Siegler Konrád gyalogsági tábornok, Erdély akkori parancsnoka a megalakuló román gárdák és nemzetőrségek részére is éppúgy rendelkezésre bocsátotta a kellő mennyiségű pénzt, fegyverzetet és felszerelést, mint a hasonló célú magyar alakulatoknak. Azonkívül a magyar vasutak igazgatósága az összes igényelt különvonatokat átadta a gyulafehérvári nemzetgyűlésre indulók számára. Kolozsvár román megszállása. Forrás: Erdélyi Krónika Mindezekért pedig az volt a köszönet, hogy a nemzetgyűlésre indulók sok helyen provokálták és inzultálták a magyarságot. Így Székelykocsárdon azt kiabálták: „Miért hordtok piros nadrágot, kutya magyarok? Sírotok már meg van ásva!” Emellett egy román hadnagy leugrott a vonatról és letépte az egyik katona sapkájáról a magyar kokárdát a székely településnél; Tövisen még lőttek is a román különvonatról a magyar vasútőrségre. És ha ez nem lenne elég, december 27-én, tehát három nappal Kolozsvár megszállása után a román ezredes rendeletben korlátozta a sajtó- és gyülekezési jogot, a postaforgalmat, elrendelte a polgári személyeknél maradt fegyverek beszolgáltatását, majd a magyar hadseregbe történő bevonulást is megtiltották, a nem kolozsváriaknak és magyar katonatiszteknek el kellett hagyniuk a várost, végül betiltották a magyar katonaruha viseletét. És mint az közismert, Kolozsvár elfoglalása csupán csak a kezdet volt. A román betörésekből „kisháborúvá” fajuló kétéves konfliktus – köszönhetően többek között Károlyi Mihálynak, Berinkey Dénesnek és az utánuk következő Kun Béla-féle Tanácsköztársaságnak – elhozta Budapest és a Tiszántúl ideiglenes, illetve Erdély végleges elvesztését is. Hogy aztán utóbbit a trianoni békeszerződés ratifikálja, Felvidékkel, Muraközzel, Őrvidékkel és Délvidékkel együtt.