Leantiszemitázni egy közszereplőt olyan, mint rajzszöget tenni egy futó cipőjébe

Lehet-e, kell-e rehabilitálni Csurka Istvánt. Minthogy a rendszerváltás utáni legnagyobb lejáratókampány áldozatáról van szó, először azt kell figyelembe vennünk, hogy mindaz, ami a köztudatban fennmaradt róla mennyire összeegyeztethető a valósággal. Erről szólt a néhai író és politikus születésének 90. évfordulója alkalmából a Terror Háza Múzeumban rendezett konferencia.Érdemes Csurka Istvánnak az újraértékelését elvégezni – fogalmazott Schmidt Mária  a Terror Háza Múzeum, valamint a XX. Század Intézet főigazgatója a néhai író és politikus életét bemutató, Csurka 90 – Idő és sors konferenciát megnyitó beszédében. Schmidt Mária mint íróról és politikusról beszélt Csurkáról, hiszen, mint mondta, akárcsak Petőfi, vagy Zrínyi Miklós esetében így az övében sem lehet ketté választani ezen szerepeit, mindkettő személyiségének szerves része. Amint a két előd, úgy Csurka is első sorban a magyarság ügyét tartotta szem előtt. Ennek kapcsán szokás azt a klisét puffogtatni, hogy Csurka Istvánnak nem igaza volt, hanem igaza lett. Azonban ez nem így van, Csurkának akkor is igaza volt. Erre tért ki beszédében Békés Márton, aki politikai szemszögből vizsgálta a rendszerváltó politikus megállapításait a jövőre, napjainkra, nézve. Békés szerint Csurka jól látta, hogyan mentette át hatalmát a kommunista elit, és azt is megjósolta, hogyan változik át szépen lassan a Nyugat az ígéret földjéből a liberális elnyomás világává, már a kilencvenes években előre jelezve a folyamatot, ami az elmúlt évtizedben érett be teljesen. Ami pedig akkor durvaságnak tűnt a szavaiban a történelem tükrében már inkább kendőzetlen őszinteségnek tűnik. Csurka a legnagyobb veszélynek ugyanis az elhallgatást tartotta. Csurka a hazugság legnagyobb forrásának az elhallgatást tartotta, ezért őt állandóan tüzelte, hogy kimondja az igazságot. Az igazságot a tapasztalatra alapozta. Nála a tapasztalat a legfontosabb. Olyan tapasztalati világra tett szert az 1956-os forradalom révén, amiből aztán építkezett, mint író és politikus – fogalmazott ennek kapcsán Lánczi András. Csurka irodalmi munkáságga kapcsán felmerült az őt ért első antiszemita vád, melynek nyomán a Magyar Írószövetség is fegyelmi eljárást indított ellene. A történet kapcsán Soltész Márton idézett egy szemtanút, akinek furcsa volt, hogy az, akit a későbbi politikus állítólag este tízkor lezsidózott még hajnali egyig együtt ivott vele, majd az enyhén megrészegedett Csurkát ő maga kísérte fel a szobájába. Az antiszemita vád ugyanis olyan volt, akár egy rajzszög a cipőben, ahogyan azt a kerekasztalbeszélgetés során Dörner György is megfogalmazta. Hiszen ha egy jobboldali közszereplőt el akarunk lehetetleníteni, akkor ez a legkézhezállóbb támadás. Mint amikor egy futónak rajzszöget tesznek a cipőjébe, hogy elbukjon – fogalmazott, és ennél szemléletesebb példát nehezen tudnánk elképzelni, hiszen Csurkával soha nem vitatkoztak ellenfelei, csak vádaskodtak, és megpróbálták ellehetetleníteni. A cancel culture korai megnyilvánulása volt ez, aminek az volt a célja, hogy komolyanvehetetlenné tegyenek valakit, akit nem tudnak legyőzni. A beszélgetés során felmerült, hogy Csurka amolyan “ideológiai furkósbot, golyófogó” volt, aki nyíltan, durván, erősen állt bele a jobboldal témáiba, és nem félt attól, hogy emiatt az SZDSZ kezében lévő sajtó célkeresztjébe kerül. Elmondta, megírta, amit el kellett mondani. Fotó: MTI/Kovács Attila.