Lényegtelen apróságok az Úr Orbán Viktor kormányzásának tizennegyedik esztendejében

Már fel sem tűnik, hogy mindenfelől halál vesz körül. Talán, mert különben szép az út, amint nyílegyenesen zuhan az Alföld végtelenjébe, hogy rövid idő múltán összemosódik az elsuhanó kép, mintha a mindent uraló fáradt, szomorú barnaság lenne a normalitás. Kukorica- és napraforgótáblák váltakoznak, közöttük visz az aszfaltcsík – szűk évtizede még embermagasságú, buja sűrűként kísértek volna utamon, de most… A kukorica derékig érő, szikkadt csenevész, a napraforgó még cudarabb, 20–30 centis pipaszárakon búsongó, feketére pörkölődött öklömnyi tányérok mindenfelé, mintha benzineskannákkal garázdálkodó gazemberek szándékosan égették volna keresztül-kasul a homokhátsági birtokokat. A termőföld pedig nem termőföld többé, inkább vaskos repedések millióival sebzett, betonkeménységű tömegsír. Tíz és tíz kilométerekkel odébb ugyanez. Itt gazdálkodni már nem lehet. De lehetne – mondják erre sokan, mert létezik ám kormányzati terv, miként menthetnék meg a földműveléssel kínlódó családok százait, csak pénz nincs. 2013-ban még volt – egyébként épp akkor lett tíz esztendeje, hogy az ENSZ élelmezésügyi világszervezete félsivatagi övezetnek minősítette a Duna–Tisza közi térséget –, el is kezdték a homokháti vízpótló rendszer kiépítését, csak aztán sohasem fejezték be. Illetve befejezték, befejezetlenül. Azóta mindenki epekedve várja a folytatást, az illetékesek azonban rendre visszasorolják a beruházást, idén meg le is húzták a listáról a Brüsszel ellen folytatott szabadságharcunk jegyében. Érthető, hisz hatalmas összegről van szó, akár a Mészáros Lőrincet furikázó luxus-magánrepülőgép árának kicsivel több mint egyötöde kijönne belőle. Úgy a, kétmilliárd forintról beszélünk. Igen, tudom, demagóg voltam, mert írhattam volna azt is, hogy kétezer méter kastélybekötőút. Tovább is van, mondjam még? Címkék: Fidesz, vidék, szárazság, Alföld, Homokhátság, elsivatagosodás Már fel sem tűnik, hogy mindenfelől halál vesz körül. Talán, mert különben szép az út, amint nyílegyenesen zuhan az Alföld végtelenjébe, hogy rövid idő múltán összemosódik az elsuhanó kép, mintha a mindent uraló fáradt, szomorú barnaság lenne a normalitás. Kukorica- és napraforgótáblák váltakoznak, közöttük visz az aszfaltcsík – szűk évtizede még embermagasságú, buja sűrűként kísértek volna utamon, de most… A kukorica derékig érő, szikkadt csenevész, a napraforgó még cudarabb, 20–30 centis pipaszárakon búsongó, feketére pörkölődött öklömnyi tányérok mindenfelé, mintha benzineskannákkal garázdálkodó gazemberek szándékosan égették volna keresztül-kasul a homokhátsági birtokokat. A termőföld pedig nem termőföld többé, inkább vaskos repedések millióival sebzett, betonkeménységű tömegsír. Tíz és tíz kilométerekkel odébb ugyanez. Itt gazdálkodni már nem lehet. De lehetne – mondják erre sokan, mert létezik ám kormányzati terv, miként menthetnék meg a földműveléssel kínlódó családok százait, csak pénz nincs. 2013-ban még volt – egyébként épp akkor lett tíz esztendeje, hogy az ENSZ élelmezésügyi világszervezete félsivatagi övezetnek minősítette a Duna–Tisza közi térséget –, el is kezdték a homokháti vízpótló rendszer kiépítését, csak aztán sohasem fejezték be. Illetve befejezték, befejezetlenül. Azóta mindenki epekedve várja a folytatást, az illetékesek azonban rendre visszasorolják a beruházást, idén meg le is húzták a listáról a Brüsszel ellen folytatott szabadságharcunk jegyében. Érthető, hisz hatalmas összegről van szó, akár a Mészáros Lőrincet furikázó luxus-magánrepülőgép árának kicsivel több mint egyötöde kijönne belőle. Úgy a, kétmilliárd forintról beszélünk. Igen, tudom, demagóg voltam, mert írhattam volna azt is, hogy kétezer méter kastélybekötőút. Tovább is van, mondjam még? Címkék: Fidesz, vidék, szárazság, Alföld, Homokhátság, elsivatagosodás.