Létezik egy világ, ahol Hermionéből szexrabszolga lesz, a Pál utcai fiúk pedig egymásba habarodnak

A fanfiction ugyan viszonylag új fogalom, a koncepció mondhatni az emberiséggel egyidős: mióta vannak történetek, azóta vannak, akik szeretik kicsavarni, átgyúrni, folytatni és kiegészíteni azokat. Egy ideig ez a világon senkit sem zavart. Egyrészt volt egy rakás mítosz, népmese, archetípus, közismert karakter, mitikus lény, bevett fordulat és toposz, ezeket mindenki teljes nyugalommal fel- és újrahasználhatta. Másrészt még a hivatásos írók között is tökéletesen megszokott dolog volt kisebb-nagyobb cselekményszálakat, konkrét szereplőket vagy akár egész történeteket kölcsönözni egymástól. Az egyik legkorábbi példaként Vergiliust és az Iliászból kölcsönvett Aeneast szokás emlegetni, de William Shakespeare is szívesen nyúlt inspirációért bármihez, ami a keze ügyébe került. Legtöbb darabját nem saját kútfőből, hanem régi történetekből, kortárs drámaírók műveiből vagy valós történelmi eseményekből, személyekről írta. Ha a fanfictiont »amatőrök létező történeteket újramesélő munkájaként« definiáljuk, akkor nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a középkor legfontosabb könyve, a Biblia is fanfiction volt: Máté, Márk, Lukács és János ugyanazt a történetet mesélték újra ugyanarról a karakterről – és nem voltak hivatásos írók. A fanfiction ilyen meghatározása azonban történelmi ferdítés volna. A középkorban nem voltak rajongók, ahogy nem voltak szerzők sem.