Levelemmel emlékeztetem

Azt mondják, az embernek szüksége van biztos pontokra az életében. Az enyémben az egyik ilyen biztos pont Jódal Rózsa. Minden második hétfőn, pontban délután 5 órakor becsöngetek hozzá. Ettől az időponttól csak kivételes esetekben térünk el, csak akkor, ha valami más, fontos dolgunk akad, és ha hiszik, ha nem, kettőnk közül még mindig ő az elfoglaltabb: irodalmi találkozókra jár, hívják, viszik, zsűritag egy rendezvényen, vagy épp a fodrászhoz van időpontja. Mindig szeretettel vár, kedvesen, mosolyogva fogad, bevezet az otthonába, a könyvekkel teli birodalmába, boldogan mutatja az új zsákmányt, azokat a köteteket, amelyeket azóta szerzett be, hogy utoljára nála jártam, meséli, mit olvas éppen, mit készít nekem, na meg a kedves hallgatóknak a jövő hétre.     Merthogy mi ilyenkor, hétfőnként dolgozunk is! Rózsa hétről hétre könyvkritikát ír az Újvidéki Rádió Szempont című műsorába, ezt olvassa mikrofonba. Néha Kormos cicának is megvan a véleménye, nem tudom, rólunk-e vagy a könyvről, amivel éppen foglalkozunk, de van egy-két szava hozzá, bár a kéretlen véleménynyilvánítás általában száműzetést von maga után. Nos, macska ki, lámpa fel, lapok kiterítve, munkára, felvétel indul! Rózsa nem egyszerűen felolvassa az írásait; előadja azokat, játszik, játszik a szavakkal és a hangjával is, úgy, hogy pontosan visszaadja egy-egy kötet hangulatát, lényegét. Neki küldetése van, önként vállalt missziója a vajdasági magyar szerzők könyveinek népszerűsítése és a hallgatóság olvasásra buzdítása. Persze nem elégszik meg csak az itteniekkel, falja a könyveket, az olvasás és az írás a lételeme.     Korábban a Szempontra készült írások felvételezése a rádióban zajlott, és Rózsa akkor is biztos pont volt, nem csak az én számomra: a portástól a hangfelvevőkig mindannyian tudtuk, hogy kedden fél 9-kor biztosan betoppan, mindig elegáns és jókedvű, mindenkihez van néhány kedves szava, és a derű, ami belőle árad, másokat is jókedvre derít. Emlékszem, egyszer rám szólt – és most talán nem is örül, hogy ezt újra felemlegetem, de ígérem, még csak most az egyszer –, hogy ne szólítsam már úgy: Rózsa néni, mert a néni az olyan… Attól olyan öregnek érzi magát. Megszeppentem kicsit, de aztán magam is beláttam, valóban nem illik hozzá ez a megszólítás, sokkal inkább Rózsa ő, s még inkább Rózsika.     Lehet, hogy lassabban ér ki elém kaput nyitni, mert a lába már nem olyan fürge, hosszabb ideig tart neki elolvasni egy könyvet, mert gyöngébb a látása, nem próbálkozik új receptekkel, inkább a beváltakhoz ragaszkodik – mondjuk, ha engem kérdeznek, aki olyan finom túrós pogácsát és kávékrémes islert tud sütni, mint ő, minek is kísérletezne mással –, de az idős hölgy testében még mindig ott lakik a verseci kislány, aki az édesanyja mellett beleszeretett az írásba. Ő még mindig Hadaró Jutka, akiről csak annyit tudni biztosan, hogy újvidéki, de nem árulja el, melyik iskolába jár, a lelke a kossaván szárnyaló fiatal nőé, aki mindig kíváncsi, figyeli a világot, követi a trendeket, facebookozik, e-maileket vált, chatel, a gondolatai frissek, a szeme csillog, és huncut mosoly játszik a szája szegletében.     Ady szavaival: Születésnapjára (…) sok mindent kívánhatnék. Pompás hangulaton kezdve, jeles mulatságokat, fényes, új ruhákat, ékszereket le… De jobb, ha mindezt magára bízom: maga óhajtson akármit, ezennel beleegyezem. Isten éltesse, kedves Rózsika! Nyitókép: Jódal Rózsa / Kopasz Tamás felvétele.