Még a legalpáribb démon sem tudja visszahozni Tim Burton fiatalkorát

Néha nem árt visszatérni a gyökerekhez, hogy az ember felidézze, miért is csinálja azt, amit csinál. Tim Burtonnél is mintha valami ilyesmi lett volna a szándék a Beetlejuice idei folytatásával, ami 36 évvel az eredeti, kultikus horrorvígjáték után kerül a héten a mozikba. A Disney-től búvalbéleltsége miatt kirúgott, pályája elején járó rendező 1988-ra ugyan már túl volt az első nagyjátékfilmjén – az 1985-ös Pee Wee nagy kalandja ráadásul imponáló bevételt produkált –, de a hollywoodi filmkészítés szabályait következetesen áthágó kísértettörténettel tette le igazán névjegyét az iparágban: a Beetlejuice anyagi, kritikai és rajongói sikere hozta meg számára az áttörést, amely után felépülhetett Burton rendezői brandje, mint a különcök, csodabogarak és szörnyszülöttek hollywoodi védőszentjéé. A bizarr komédia sikerét látva még a nagy stúdiók is hajlandók voltak rábízni a furcsán öltözködő rendezőre olyan értékes portékáikat, mint a Batman, amelyet Burton természetesen szintén igyekezett a maga képére formálni, akárcsak a halloweeni hangulatot egész évre kiterjesztő szerzői mesefilmjeit. Kultikus státuszáról sokat elmond, hogy azon kevés rendezők közé tartozik, akiknek a neve jelzővé vált, így mindenki azonnal érti, ha egy filmről azt mondják neki: „egy kicsit olyan timburtonös”. Ebben a tekintetben a rémálmok másik nagy mozgóképes prófétájára, David Lynch-re hasonlít, ami azért érdekes, mert a Beetlejuice éveiben Lynch is épp egy olyan filmmel (Kék bársony) bontakoztatta ki rendezői stílusát, amelyben az amerikai kisváros idilljét bizarr és józan ésszel felfoghatatlan események forgatják fel – persze nem voltak ezzel egyedül, hiszen a Rémálom az Elm utcában és Stephen King számos horrorja is ezt az alapképletet dolgozta fel).