Mennyire kedves dolog levágni a hüvelykujjadat, ha a férjed azt szeretné megenni?

Jorgosz Lánthimosz remekül ért a színészvezetéshez. Vagy inkább a színészek megvezetéséhez: rávette Emma Stone-t, Willem Defoe-t és más Oscar-díjas és Oscar-közeli filmsztárokat, hogy szerepet vállaljanak a közel háromórás, három különálló történetet mesélő antológiafilmjében, amelynek darabjai az érzelmi szadizmus változatairól szólnak – igen ellenszenves és öntetszelgő modorban. Hogyan győzte meg őket? Zsarolással? A jelentős művészi teljesítmény ígéretével? Simán azzal, hogy jó fej? Pénzzel biztosan nem, mert Hollywoodban az ilyesmiért a szakszervezeti minimumot adják. Úgynevezett „szerelemprojekt”, hogy hasonlóan irritáló szót használjunk, mint amilyen a film. A kegyelem fajtái természetesen nem úgy idegesítő, mint a félkegyelmű Netflix-vígjátékok és a játszótéri kivagyiskodást feldolgozó szuperhősfilmek. Ez inkább az az eset, amikor a művész egója kontrollálatlanul nagyra nő, és kitakar mindent a képen. A történet úgy szól, hogy Lánthimosz az ezredforduló után a görög művészfilmbe adaptálta Michael Haneke kegyetlen szatíráinak emberundorát. Az erkölcsi érzéküket vesztett és bűnös osztályhelyzetükbe (közép-felsőközép) zárt, lelki beteg szerencsétlenek tanmeséit. Ám Hanekének a film médiumát illető, ravasz és éles kritikáját – vagyis, hogy részben a mozgókép általi közvetítettség tesz bennünket ilyen végletesen nyomorulttá – nem volt kedve kölcsönvenni és újrafogalmazni.