Méregfog

Istencsapások – így hívta régebben a nép a nagyobb bajokat, amelyek megkeserítették az életét falun és városon. Legfőbb ilyen istencsapásunk manapság a nép apadása, fogyása. Nagy kár, hogy megállítani már aligha én fogom, aki kenyerem javát már megettem, s abban sem vagyok biztos, hogy megállítható ez a fogyás. Valami rossz, beteg ösztön ez, amelynek nehéz ellent állni. Talán nem is tudatossággal lehetne ezen segíteni, inkább a kapzsiság, szűkhomlokúság méregfogának kihúzásával. Én már csak úgy vagyok, hogy egy szál magamban örvendezek az utódoknak, a lurkóknak, családom, nemzetem gyarapodásának. Négy unokám Istennek szép áldása, de néha félek egy kicsit, nehogy túl nagy terhet rakjon vállukra majd a sors. Nagy a felelősségünk nekünk, kik hasonló csizmában járunk: mit hagyunk az utódainkra? Elég volt-e megszületnünk, felnevelkednünk, repülnünk, teremtenünk, a határokig szállnunk, s lehullanunk – még csak egy pillanatra –, mint a madár, amely beleütközik az ablaküvegbe. Még most csak egy pillanatra, de sejtve már, hogy a nyugalmas emberöltő vége közeledik. S az istencsapások is mintha szaporodnának. A nyavalyák, mint régen a pestis és a kolera itt leselkednek ránk. Most covidnak mondják, átéltük a világ-vesztegzárat. Ezernyi kamera és más eszköz vigyázott ránk, mint hajdanán a falu határában a vasvillás őrök, mégis elkapott a rém, s kis híja volt, hogy el nem vitt, mint Kulifay Jánost, ki meghalt egykoron harminchat esztendős idejében hánytató hasmenésben. Mindenféle vész tizedeli az állatokat, marhavész és madárinfluenza, az ember már szinte hálás, ha olyasféle istencsapásával van dolga, mint az árvíz, amelyről tudja honnan és mikor jön, s jobb esetben védekezni is képes ellene. Amíg az önjelölt „politikai-kármentők” össze nem zavarnak mindent és a szakemberek, akiknek dolga a védekezés sértődötten haza nem mennek. Pedig az nagy baj lenne, mert bár ma már nem vályogból építik a házakat, ha meglódul a Duna, s télen összetorlódik a jég, ma is letarolhat egész falvakat, városrészeket. Az Istenre – ahogy a természetre –, nem lehet haragudni. Sokkal inkább lehet az emberre, aki maga idézi elő a bajokat. Ilyen volt mostanában, hogy tisztán csak magunk idéztük elő a csillagászati árakat, s hogy az egészet belengje valami misztikus köd, elneveztük inflációnak. Amikor „magunkról” írok, persze csak azokra gondolok, akik szemérmetlenül emelték az árakat mindenféle indokokra hivatkozva. De a játéknak persze mi is részei vagyunk, mert elfogadjuk a játékszabályokat és megvesszük csillagászati áron a termékeket. „Ja, kérem, ilyen a piacgazdaság” – tárják szét a kezüket kajánul a haszonlesők, és mi még feszengünk is, hiszen mi akartunk valami ilyesmit a szocialista hiánygazdaság helyébe. Csakhogy nem erről volt szó! Nekem úgy tűnik, itt szó sincs piacról. Hatalmas kartellek működnek a világ olajkereskedelmétől kezdve a tőzsdéken, bankokon át, egészen békásmegyeri piac zöldséges standjaiig. Mi mindenhol csak vásárlók vagyunk. „Általános árszínvonal” még az életben nem csökkent. Hogy az infláció csökken, az is áremelkedést takar, legfeljebb kisebb mértékűt. Ennyit közgazdasági kifakadás, dióhéj csörgetés elég is lesz, mert a végén még a kelleténél jobban ledorongolnak. „Méregfog.”.