Meskó Zsolt: A pikoló álma

Meskó Zsolt író, rendező karácsonyi novelláját olvashatják. Karácsony előtt járt az idő. Mint a régi képeslapokon, szabályos, apró pelyhekben szálldogált a hó. Beterítette a belvárosi utcákat, s mielőtt az első lapátolók odaértek volna, Ádámnak jólesett nyomokat hagyni a frissen hullott, fehér takaróba. Megállt a kávéház előtt. Az ablakon át az öreget kereste, de nem látta sehol, pedig ilyenkor már itt szokott lenni. Az idős ember soha nem beszélt a koráról. Úgy tűnt, mintha a kávéházzal egyidős lett volna. Ádám nem tudhatta, de nyolcvannyolc éves volt az öreg. Még látta a háború előtti berendezést is, de ahogy ott ült a sarokban, a félig elhúzott függöny takarásából az utcát figyelve, fehér szakállába fúrva hosszú, sápadt ujjait, akár az utolsó ’48-as honvéd is lehetett volna, vagy Ady, Kosztolányi asztaltársaságának utolsó tanúja, minden titkok tudója. Nyolcvannyolc volt, de nem ismerte Adyt, Kosztolányit, ám ismert nyolcvannyolc évet a világból, s önmagából. Ha kérdezték, meghallgatta a másikat, hosszan, csendben gondolkodott, és csak azután válaszolt. Ennek a figyelemnek és csendnek híre ment. Valaki, aki nem esik azonnal neked és nem oktat ki, ritkaság volt azokban a napokban. Ádám már két éve nem találkozott vele. Most kereste, mert kérdése volt, amiről úgy sejtette, az öregtől választ kaphat rá. Ádám többször hazakísérte, emlékezett a címére. A pincérektől nem akarta megkérdezni, él-e még. Gondolta, egy felcsengetést megér. A Szent István körúti ház lépcsőháza mint valami gótikus rémregény díszlete magasodott előtte. A villanykörték pont úgy voltak kiégve az egyes emeleteken, hogy a kastélykaput idéző emeleti liftrácsok hosszú árnyékot vetettek a lépcsőfordulók boltívei alá.