Miért nem hiszünk már senkinek?

Van egy ismerősöm Oroszországban, aki tévécsatornáknál dolgozik. Ott ezeket a csatornákat „szórakoztató csatornáknak” hívják, Magyarországon kereskedelminek. Az amerikai angol commercial broadcasting kifejezéséből fordították erre, ami azért is nevetséges, mert a private szóból is lehetett volna privatizálni, s akkor most privát csatornákról beszélnénk, pedig lehetne magántulajdonú is. A megközelítés már ezen a téren is érzékletes különbséget mutat: az egyik társadalomban a csatorna célja a szórakoztatás, a másikban a pénzkeresés. Persze a szórakoztatással is pénzt akarnak keresni, de mégsem ezen van a hangsúly. Én ezt nem nevezném eufemizmusnak, mivel az ott dolgozók többségének nem az a feladata, hogy értékesítse a reklámidőt, vagy beszedje a szolgáltatóktól a sugárzásért a pénzt, hanem az, hogy szórakoztató tartalmat állítson elő. Az orosz terminológia a tartalom fókuszát tükrözi, míg a nyugati kereskedelmi csatorna a finanszírozási modellt. A beszélgetés során alaposan végiggondoltuk a nyáron, hogy miként változik meg a nyilvánosság a világban most, amikor minden átformálódik. Arra jutottunk, hogy társadalmi berendezkedéstől függetlenül az emberek jó része ismét igényli azt, hogy legyenek kapuőrök az adatok és a szórakoztató tartalmak megszűrésében. Ugyanis az internetes tartalomfogyasztásból hiányzik az illúzió egyik legfontosabb eleme, az, hogy valaki ezt jóváhagyta. És a segítség, hogy az adatból információ legyen. Erről úgy kezdtünk el beszélgetni, hogy először a tévében megláttunk egy hirdetést egy reklámblokkban, amelyről mindkettőnknek az eszébe jutott, hogy az egyik ismert tartalomkészítő, aki korábban tévés volt, a YouTube-műsorába is beletette ugyanezt a reklámot, jó pénzért. A kontextus megértéséhez tudni kell, hogy ez arrafelé ritka, ott a hirdetők egy YouTube/VKVideo/Rutube-csatorna tulajdonosát kérik meg, hogy mondja el az üzenetet, mert az hatékonyabb a célközönségnek, mint csak berakni egy reklámszpotot a videóba. Mivel mindketten láttuk ugyanazt, és ugyanaz az érzés fogott el bennünket, döbbenten álltunk azelőtt, amit mi, akik magunk is illúzióteremtésből élünk, megéreztünk.