(Mindörökké) űrben lövöldözés és az imbolygó grúzok, akik nem grúzok

Nemere Istvánról nagyon adekvát leírás, hogy az is olvasott tőle könyvet, aki nem tud erről: álnevek garmadája alatt, számos műfajban ontotta magából a könyveket, 80 életéve alatt kerek 800-at. Én az utóbbi mintegy 25 évben lecsatlakoztam női néven jegyzett lektűröktől tudományos-fantáziadús ismeretterjesztésig ágazó munkásságáról, de végtelenül hipokrita dolog volna úgy tenni, mintha tízévesen nem olvastam volna rongyosra a termés ifjúsági részét, a nyomozós történetekbe csomagolt szocializmus-kritikákat (mostanra az emlékezetemben az utóbbira helyeződött át a hangsúly, az övé valószínűleg mindig ott volt), meg az űrben lövöldözős kaland-utópiákat. A héten halt meg, közvetlenül a születésnapja után — a 80 szép szám, a 800 még szebb, és ha az irodalmat nem is folyóméterben mérik, az biztos, hogy nem csak a legfelső könyvespolc számít annak. Sokan egyébként is csak lábujjhegyen érünk fel oda. Akárhányszor a Fekete-tenger partján fekvő Georgiáról írunk, kiszámíthatóan megindulnak az olvasói levelek, amelyben tájékoztatnak minket arról, hogy Georgia egy amerikai állam a Mélydélen, a grúzok országát pedig Grúziának hívják. Ilyenkor empatikus mondatok mellett továbbítjuk az arról szóló leírásokat, hogy a derék kaukázusiak maguk kérték, hogy ekként emlegettessék az országuk. Nem az az érvük, hogy ha minden második amerikai várost lehetett egy európai eredeti után elnevezni, akkor a másik irányba is működik a névimport, hanem hogy ők voltak előbb. Jó, ennél kicsit bonyolultabb, mint általában minden. Például hogy.