Mozdonyvezetőből vasúti pilóta

– Kisfiam, mi leszel, ha nagy leszel? – Mozdonyvezető! – vágtam ki minden alkalommal gondolkodás nélkül olyankor, amikor a gyereket idétlen kérdésekkel bombázó szomszédok, rokonok, családi ismerősök célkeresztjébe kerültem. Mégis, honnan tudhattam akkor, a múlt évszázad nyolcvanas éveiben, egy internet- és okostelefon-mentes világban azt, hogy melyik a jó szakma? Honnan tudhattam volna, hogy a mozdonyvezető munkája három évtizeddel később, egy hanyatló társadalomban, ugyanolyan megbecsületlenségnek örvend majd, mint amilyen a többi, hasznos és becsületes munkatevékenységet övezi? Manapság, amikor a gyerek azt sem tudja, hogy fiú lesz-e vagy lány, ha majd megnő, a szomszéd néni nem is meri feltenni a szakmaiságot firtató kérdést. Elképzelni sem tudjuk, milyen világban fogunk élni három évtized múlva, azt pedig végképp nem, hogy lesz-e egyáltalán vasút mai értelmezésben. Ezek a gondolatok most, a vasút kétszázadik születésnapjának előestéjén jutnak eszünkbe, most, amikor hazánkban is, a több évtizedes leépítés után (talán) végre a döntéshozók is ráébredtek ennek fontosságára, és (talán) felélesztik ezt, a közlekedés hátterébe kényszerített rendszert. Az első, menetrendszerű vasutat Angliában, Stockton és Darlington városok között nyitották meg 1825. szeptember 27-én, a 14 kilométeres vonalon George Stephenson gőzmozdonya, a Locomotion pöfögött végig, utasokkal és szénnel megrakott szerelvényt vontatva. Mérföldkő volt az a nap az emberiség történelmében, mint ahogy vidékünk életében is az a nap 1883-ban, amikor az első gőzös befüstölt Újvidékre, a mai limáni posta helyén álló vasútállomásra. A vasútnak a 20. század folyamán meghatározó szerep jutott az emberiség fejlődésében, országunkban azonban az ezredforduló tájékán igencsak háttérbe szorították, a rossz nyelvek szerint a „kamionmaffia” nyomására. Számos vonalat felszámoltak, a síneket is sok helyen felszedték, kifizetődőségi szempontokkal magyarázkodva. Akármilyen gazdasági jelenségről is volt szó, mára a helyzet szemlátomást megváltozott, na de ne essünk tévedésbe: ma a vonat már nem az, ami negyven évvel ezelőtt volt. Közel sem az. Akkor, a ’80-as években a vasúti közlekedés fénykorában ipardús országunk sínpárjain a teherforgalom dominált, az utasfuvar ennek derivátumaként létezett ugyan, de esetenként a személyszállítás színvonala megegyezett a teherszállítás nívójával. Most, az újjáélesztést követően a helyzet merőben megváltozott. Teherforgalom továbbra is létezik, azok, akik éjjel kimerészkednek az újvidéki vasútállomás környékére, bizony olyan felségjelzésű mozdonyokat láthatnak a távolabbi vágányokon, amelyeket még beazonosítani sem tudunk, a spanyol, cseh, román és még ki tudja honnan érkező szerelvények mellett. Már most, a Belgrád–Budapest vonal megnyitása előtt!