Művelődéstörténeti kapcsolatainkról

Még a tavasszal jelent meg, de a vajdasági magyar sajtó mindeddig alig vett tudomást az újvidéki Szerb Matica kiadásában napvilágot látott új kiadványról, A szerb–magyar kulturális kapcsolatok történetéből, illetve Из историје српско–мађарских културних веза című tanulmánykötetről. A kötet szerkesztője, Faragó Kornélia, de a szerkesztőbizottság többi tagja is – Dragan Stanić, Milosevits Péter és Marko Čudić – rangos egyetemi tanár, akik tizenkét tanulmány közlésével nemcsak igyekeztek, hanem bizonyították, mennyi közös – még feldolgozatlan – téma van a magyar–szerb kulturális kapcsolódások terén. A szövegek, ha magyarul íródtak, akkor részletes szerb nyelvű összefoglalóval egészülnek ki, de minden tanulmánynak angol nyelvű összefoglalója is van, ami csak növeli a könyv tudományos szempontúságát is. A nagy műgonddal és hosszasan készült kötetet Milosevits Péternek a Vujicsics Sztoján életéről és munkásságáról szóló terjedelmes tanulmánya vezeti be, akit kulturális életünk nagykövetének is tekintünk. Joggal, hiszen komoly publikációs listáján egymástól távol eső korok, irányzatok és alkotók szerepelnek, mint például a délszláv és a magyar énekköltés a 16. században, majd tanulmányai Marin Držićről, Balassi Bálintról, Vitkovits Mihályról, Jaša Ignjatovićról, Petőfiről, majd a múlt századbeliek közül foglalkozott Ady, Miroslav Krleža, Ivo Andrić, József Attila, Miloš Crnjanski, Dobrica Ćosić, Danilo Kiš munkásságával, de kutatási területe is nagyon széles spektrumú, tanulmányokat írt például a Duna menti szerbek művészeti emlékeiről Magyarországon, a magyarországi szerb sajtó másfél évszázados történetéről, Pest–Budáról a XVIII. században, helytörténeti kismonográfiát Szentendréről… Az újvidéki Forum Könyvkiadó is több könyvét jelentette meg: a Székács József–Vuk Stef. Karadžić Szerb népdalok és hősregék című kétnyelvű kiadványát 1986-ban, a Magyarok és szerbek tanulmánykötetét 1997-ben, majd a Széchenyi Szerbiában 1830-ban címűt 2010-ben. Művelődéstörténeti érdeklődése és ortodox papi családból való származása révén logikus volt, hogy évtizedeken át volt a magyarországi Szerb Ortodox Egyházművészeti és Tudományos Intézet alapító-igazgatója. Szerb költőként, esszéíróként és színháztörténészként is ismert. Vujicsics Sztoján munkásságáról magyar nyelven ilyen alapos és részletes tanulmány még nem jelent meg. Milosevits Péter pesti szlavista meg sem érte, hogy tanulmánya Vujicsics Sztojánról megjelenjen, mert 2021-ben elhunyt, s nyilván ez az esemény adott okot Orcsik Rolandnak, hogy Milosevits emlékére ajánlja e kötetbe elemzését, Miloš Crnjanski Sumatra című kultikus versének magyar fordításairól írt tanulmányát. Tény ugyanis, hogy az 1920-ban íródott versnek eddig már hét magyar nyelvű fordítása született. S ezeket Ács Károly össze is gyűjtötte, majd egymás mellé illesztve meg is jelentek az Ithaka című, Crnjanski versfordításait (Forum Könyvkiadó, 1993) tartalmazó kötetben, mégpedig a fordítók ilyen sorendjében: Csuka Zoltán, Lator László, Dési Ábel, Tolnai Ottó, Danyi Magdolna, P. Nagy István és Ács Károly. „Kevés olyan világirodalmi szerző van, akinek egy-egy költeménye ilyen műfordítói érdeklődést váltott ki, és azon belül is még ritkább a déli szláv költők esetében” – állapítja meg tanulmányában Orcsik, majd mindebből azt a következtetést vonja le, hogy e versfordítások legtöbbjében „a szumátrizmus a háborús reáliákkal kötődik össze”, majd kifejti, miszerint a legizgalmasabb költői megoldások Tolnai és Ács munkájában találhatók. Két történeti tárgyú tanulmány is olvasható a kötetben. Nenad Obradović arról értekezik, hogy miután Lazarevics István, azaz Stefan Lazarević despota 1403 végén vagy 1404 elején elismerte Luxemburgi Zsigmond király fennhatóságát, fontos helyet kapott a magyar állami hierarchiában. Bekerült a bárók közé, tagja lett a Sárkány Lovagrendnek, megkapta Macsót és Nándorfehérvárt, és kulcsfontosságú helye lett a magyar király oszmánokkal szembeni védelmi rendszerének. Uralma alá került még Szatmár, Németi, Felsőbánya és Nagybánya. A szerző azt elemzi, hogyan változtak meg a viszonyok, amikor a despotát Brankovics György (Đurađ Branković) követte, s e gazdag birtokok hogyan kerülnek végül a Hunyadiak tulajdonába. Ózer Ágnes történész viszont egy időben és helyben hozzánk sokkal közelebbi témát dolgozott föl: azt vizsgálja tanulmányában, hogy Újvidék hogyan kap mind jelentősebb kulturális szerepet a Trianon utáni időszakban, az addigi Zombor, Szabadka vagy éppen Nagybecskerek némi kárára. 1920-tól majd’ egy évtizeden keresztül Újvidéken jelenik meg a Délbácska napilap, amelynek utódába lép a Reggeli Újság, majd 1922-től a Csuka Zoltán szerkesztette Út című aktivista, irodalmi-művészeti folyóirat. Majd Baranyi Károly és felesége, Zlata megalakítják és irányítják a Délvidéki Szépmíves Céhet, amely fellendítette a város művészeti életét. Közvetlenül a háború után már megjelenik a Szabad Vajdaság, jön a Híd, megkezdi a sugárzását az Újvidéki Rádió, megalakul a Forum vállalat, majd a Tanszék, a Hungarológiai Intézet, tévéstúdiót kap Újvidék, s végül 1973-ban megnyílik az Újvidéki Színház. Ózer tanulmánya tulajdonképpen fél évszázados áttekintése annak, hogy a vajdasági magyarság mikor és hogyan kapja meg Újvidékkel a csúcsintézményi státuszt is. Németh Ferenc művelődéstörténeti tanulmányát közli a kötet, amelyben a szerző az 1941 márciusában Belgrádban megrendezett első, magyarországi írók megrendezte irodalmi est jelentőségére helyezi a hangsúlyt, de ennek előzményeiről is beszámol, egyebek között, hogy Csuka Zoltán, illetve Todor Manojlović miként szerveztek irodalmi rendezvényeket a határ mindkét oldalán a két háború közötti időszakban is, s hogy a háború befejeztével hogyan került sor a Jugoszláv–Magyar Társaság rendezésében a belgrádi Jockey Clubban az első irodalmi rendezvényre. Ezen fellépett Bókay János, Nyírő József, Szabó Lőrinc és Csuka Zoltán, s az esemény jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy erről helyszíni közvetítést adott mind a belgrádi, mind a budapesti rádió. A szerző függelékként közli Szabó Lőrincnek a pesti Új Idők 1941. március 23-i számában megjelent beszámolóját, a Belgrádi tavasz – Három nap Jugoszláviában címűt, amely ma már komoly művelődéstörténeti szöveggé nemesült. A tanulmánykötetet tovább olvasva találjuk meg Ladányi István ismertetőjét Isidora Sekulić vajdasági magyar recepciójáról, amelyben elsősorban Tolnai Ottónak és Bányai Jánosnak az Új Symposionban közölt szövegeire és fordításaira hívja föl a figyelmet. Faragó Kornélia egy 1969-ben az Európa Könyvkiadónál megjelent, Kísértő igazság című jugoszláv prózai antológiát elemez, amely „szervtelenül illeszkedett a jugoszláv modernizmus értékes hagyományvilágához.” A továbbiakban Marko Čudić Mészöly Miklós és Danilo Kiš szövegeinek Közép-Európa-koncepciójára hívja föl a figyelmet, míg e sorok írója Csuka Zoltán írói, műfordítói és irodalomszervezői munkásságát elemzi. Sági Varga Kinga Juhász Erzsébetnek több modern szerb író munkásságáról alkotott véleményét vizsgálja és értékeli, Oláh Tamás tanulmányának pedig árulkodó már az alcíme is: „Kollektív identitásképzés Ljubiša Ristić Madách-kommentárok (1985) című rendezésében”. Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, egy rendkívül tartalmas, irodalomtörténeti és komparatisztikai szempontból is értékes kiadványt jelentetett meg az újvidéki Szerb Matica Irodalom- és Nyelvtudományi szakosztálya.