Nem csak túlélni

Az orosz agresszorok ellen harcoló Ukrajna frontvonalakon kívüli része próbál normális életet kialakítani magának – a háború jelenvalósága és iszonyú emlékei ellenére is.   Tarka disznó csörtet át a töltés melletti bozótosban. Ez az első, amit meglátok, miután kinyitom a szemem. Emberek sehol, város vagy falu nem bukkan fel a horizonton. Valahol Lviv előtt, de már bőven Munkács után járunk, a hálókocsi legfelső ágyán pislogok, nem kényelmes, de nem is kibírhatatlan. Ad egyfajta időutazás-élményt is, de mégsem ez a legérdekesebb benne. A felszolgált tea filterén katonai drón stilizált képe, a vasúti kocsi falán cirill betűs toborzóplakát, a fülemben pedig még mindig sípol az éjjel kipróbált légiriadó-applikáció hangja. Amikor bekapcsoltuk, valóban légiriadó volt Kijivben, de ettől nem­igen lettünk népszerűbbek a szomszéd fülkében szundítani igyekvő ukrán család szemében. Háborús vonat ez bizonyos értelemben, éppen annyira, amennyire minden egyéb is az egy háborús országban: az országút, a vasárnapi ebéd, a csokoládés bonbon, a vasúti töltés alatti bozótosban egymagában csörtető tarka disznó. A körülményeket – ha néhány pillanatra meg is lehet feledkezni róluk – egészen figyelmen kívül hagyni lehetetlen. Egy vasúti híd lábához telepített rozoga bunker mellett suhan el a vonat. Szedett-vedett álcaháló alól kandikál ki a kályha ezüstös kéménycsöve. Hátországi bunker, nem demonstrál diadalmas erőt, de már maga a léte árulkodó jel. Egy huszonkét órás vonatút alatt ráér az ember efféle jelek azonosításával bíbelődni. A vonat maga is érdekes: az Elvira például nem is tudott róla, a Keletiben Hortobágy Intercity néven azonosították, és amolyan mellékes információként közölték, hogy Záhonynál nem fordul meg, hanem megy tovább Kijivig. Mire fel ez a nagy titkolózás? Mintha szégyellni kéne, hogy van egy ilyen járat.