Nem Dreyfus kapitány, hanem Walsin-Esterhazy volt a francia hazaáruló

„Ez az affaire nem az igazság harca csupán, mint azt a Dreyfus-pártiak vélik; nem is egy nemzet megtorló igazságszolgáltatása, mint a francia zsidógyűlölő »nacionalisták« hirdetik; még csak nem is »bagatell«, mint a közönyösök nem csekély tábora szokta unalmasan megjegyezni. Nem a Dreyfus személye körül folyik ez a vég nélküli harc. (…) Óhajtjuk az igazak győzelmét, mert a veszteség mindnyájunké lenne. Ha az emberi jogok hazájában is győzne a reakció, egy új középkor vár az emberiségre! Bízunk a történelem csalhatatlanságában, az eszme győzelmében. Dreyfus megszabadul, s az ő megszabadulása letipró veresége lesz a reakciónak… Ez az affaire jelentősége” – írta a még csak 21 éves Ady Endre 1899-ben, a Debreczen hírlapírójaként a 19. század végének legnagyobb, újabb és újabb fordulatokat hozó közéleti botrányáról, a Franciaországot kettészakító Dreyfus-ügyről, amelyre legutóbb Roman Polanski irányította rá a figyelmet a Tiszt és kém című 2019-es filmjével. Az 1870–1871-es francia–porosz háborúban napok alatt megalázó vereséget szenvedett III. Napóleon császársága, amelynek bukásáról – és a válságtermékként kikiáltott párizsi kommünről – Émile Zola adott kíméletlen analízist Az összeomlás című 1892-es naturalista regényében. A vereség nyomán elszakították Franciaországtól Elzász-Lotaringiát, onnan költözött a zsidó textilgyáros Dreyfus família Párizsba. A nemzeti (és családi) trauma idején tizenegy éves volt Alfred Dreyfus (1859–1935), aki előbb műszaki tanulmányokat folytatott, majd katonai pályára lépett, tüzértisztnek tanult.