„Nem elég a napi egy-két óra edzés…”

Elnök úr, ritkábban találkozhatunk az ilyen versenyeken, ahol még a legkisebbek is lehetőséget kapnak. Az Ön idejében nyilván több ilyen torna volt, ezért kell nagyon megbecsülni a mostaniakat. Hogyan látja a szerbiai perspektívát ebben a sportágban? – Először is, nagy megtiszteltetés mindig, amikor Csókára látogathatok, hiszen vagy ötven évvel ezelőtt jártam itt először. Két és fél évtizedet éltem külföldön, de ott is figyelmesen követtem az itteni asztalitenisz-történéseket, és nagyon sajnálom, hogy az egykori legjobb csapatok, a zentai, a csókai és a törökkanizsai, azokhoz az időkhöz képest elég mélyponton vannak. Központilag nagyon keveset fektettek ezekbe a kisközösségekbe, holott a szövetségnek kísérnie kellene a helyzetet, hiszen évtizedeken keresztül döntően innen kerültek a női válogatottba a játékosok. Mögöttünk az olimpia, s már az is sikernek könyvelhető el, hogy Szerbiának volt képviselője az ötkarikáson. Négy év múlva Los Angeles ad majd otthont az olimpikonoknak. Mit kell tenni azért, hogy még több itteni játékos jusson ki a jeles eseményre? – Örülök, hogy nem szakadt meg az a tradíció, hogy 1988 óta, amióta az asztalitenisz szerepel az olimpián, Szerbiának mindig volt képviselője a rendezvényen. Most Izabela Lupulescu jutott ki, s vele kapcsolatban nem volt, nem is lehettek vérmes reményeink, hanem megtiszteltetésként kell felfogni a párizsi szereplését. Elnökként azt tartom a legfőbb feladatomnak, hogy a gyerekekkel való foglalkozás erősödjön meg, az olimpiával kapcsolatban pedig az lenne a siker, ha például a szerbiai nők csapatként is szerepelhetnének Los Angelesben, de legalább két lány kijutását remélem.