Nevessünk mindennap!

Nézem a számítógépemet, és nem bírom ki nevetés nélkül. Nem azért, mert viccet olvasok, és azért sem, mert valamiféle blődséget mutatott meg nekem társunk, a Facebook vagy kedves barátnőnk, az Instagram. Persze a jó viccen is tudok nevetni, és az említett felületeken is lehet bőven találni megnevettető videókat, de most csak egy egyszerű fotót nézek. Annyit tudok a képről, hogy Horgoson készült a Magyar Szó élőújságán. A színház- vagy moziterem színültig van emberekkel. A színpad nem látszik, nem tudhatom, hogy ki áll odafenn, feltételezem, hogy a MagyarZó Pistike. A kép a múlt század hetvenes éveiben készülhetett, vagy Bogdánfi Sándor volt akkor a Pistike, vagy már Ferenczi Jenő. De lehet, hogy egy helyi amatőr színészcsapat adott elő egy mulattató jelenetet. A fotóról ez nem derül ki, az viszont igen, hogy amit a közönség látott, az roppant kacagtató volt, mert minden ember nevet. Még hogy nevet?! Majd kipukkadnak a kacagástól, rázza őket a röhögés. A fotót nézve először kissé megmozdulnak az arcizmaim, somolygok a bajszom alatt, de nem bírok uralkodni magamon, fülig szalad a szám, majd megnyílik és teli szájjal kezdek nyeríteni, úgy, hogy még a könnyeim is kicsordulnak. Nem tudok leállni, vihogok mint a fakutya, már a vakbelem is röhög, és ha sürgősen nem állok le, halálra fogom röhögni magam. Letakarom a képet, így csillapodik kissé állapotom, de nem bírom ki, újra megnézem és kezdődik minden elölről. Már majdnem bepisálok a röhögéstől, amikor lekapcsolom a gépet. Lassan lenyugszom arcizmaim is fokozatosan visszatérnek eredeti állapotába, de odabenn még mindig mosolygok. Felhúzom a kinti ruhát és elindulok fát vágni. Párom rám néz és megkérdezi: – Te minek örülsz?