Nézőpontunk holtterében

Így higgyünk el akármit, még a saját szemünknek is.  Képzeljenek el egy mentálisan beteg, csúnyácska tinédzser fiút; mindenki félrenéz, ha meglátja, jó családba született ugyan, de ott sem foglalkoznak vele. Az anyja nincs is a képben, apját kizárólag az óriáscége vezetése érdekli, s persze a barátja, akivel minden projekten együtt dolgoznak és a (egyébként családi) vállalkozás jövőjét is vele tervezi a fia helyett. A szerencsétlen pária utolsó mentsvára az egyetlen nővére, aki (maga is nem kevés apakomplexusról árulkodva ezzel) fülig szerelmes a papa haverjába, és semmi más nem érdekli. Képzeljék el, amint ez a fiú térdre rogyva könyörög az apjának, hogy szeresse, az pedig magasról tesz rá. Valóban nem lenne bennünk semmi megértés, ha azt olvasnánk, hogy a fiú végső elkeseredésében utolsó eszközének a gyilkolást érezte? Nem, ez nem a Hogyan készült: Az iskolai lövöldöző című epizódja, hanem a Gladiátor Commodus császára, aki felé rendre elmulasztjuk alkalmazni híres empátiánkat, amint feltűnik a színen Russell Crowe (mondjuk, az vesse ránk az első követ, aki nem felejt el mindent, amint meglátja). Pedig érthető a gyilkos frusztráció, ezerszer láttunk már ilyet. Ha nem kapjuk meg a szeretetet azért, akik vagyunk, más viszont megkapja azért, mert remek katona, erényes, vagy jó lovas, olyan mellkasa van, hogy visszapattannánk róla, az izzadságtól fénylő karjai láttán meg… szóval, ha nem kapjuk meg a szeretetet feltétel nélkül, akkor be fogjuk hajtani félelemkeltéssel.