Növekedési vágyak, 1 milliós átlagbér és a közgazdaságtudomány rögvalósága

A legújabb kormányzati elképzelések szerint az idei évre várható 1,5–2% körüli gazdasági növekedést követően a magyar gazdaság az elkövetkező két évben már a 3–6%-os növekedési sávba léphet, később pedig akár a sáv felső részének elérése is realitássá válhat. A gazdasági növekedés gyorsulására vonatkozó nézetek azért is meglepőek, mert a munkaerőtartalékok kimerülésével a foglalkoztatottság növekedése a közeljövőben az elmúlt évtizedben megszokottnak a töredékére eshet vissza, ami a gazdasági növekedés lassulását, nem pedig gyorsulását vetíti előre. Ráadásul a közgazdaságtudomány növekedéselméleti területe – ha a foglalkoztatás számottevő növelésére nincs mód – a 4,5–5% körüli gazdasági növekedés elérését a hozzánk hasonló fejlettségi szinten lévő országok esetében határozottan a közgazdasági irracionalitás kategóriájába sorolja. Nagyívű tervek meghirdetéséből az elmúlt másfél évtizedben sohasem szenvedtünk hiányt. 2012-ben például a nemzetgazdasági miniszter 10–15 éven belül duplázódó GDP-t vizionált, s az azóta eltelt 12 évben a célkitűzés bő egyharmadát sikerült is megvalósítani, a maradék kétharmad majd természetesen a következő két-három évben jön. A 2011-ben megjelent és Széll Kálmán-tervre keresztelt kormányzati reformcsomagban felvázolt tervek szerint a magyar adósságráta 2018-ra éri el a kormány bűvös célját, az 50%-os szintet. Az azóta eltelt bő évtizedben az államadósság egyetlen évben sem esett be 65% alá, a magánnyugdíjpénztárak államosítása nélkül pedig ma lényegében ugyanúgy 80% körüli lenne, mint amekkora 2010-ben volt. A gazdasági célkitűzések között gyakran felbukkant Ausztria utolérése is, ám mára kiderült, hogy Magyarország a jövedelmi ranglétrán – különösen az egy foglalkoztatottra jutó jövedelmek tekintetében – nem előre, hanem hátrafelé megy, a háztartások fogyasztását tekintve pedig az Európai Unió sereghajtói közé kerültünk.