Növekvő kínai befolyás, avagy a közép-ázsiai játszma újabb fejezetei

Az ukrán-orosz háború a posztszovjet térség egészét megrázta, melynek arculata dinamikus változásban van. A földrajzilag rendkívül elzárt, viszont nyersanyagokban gazdag Közép-Ázsiában a kínai befolyás már legalább egy évtizede nő, és a háború csak újabb löketet adott ennek. A kínai térnyeréssel párhuzamosan viszont mintha Európa is újra „felfedezné” a régiót, és kezd egy versenyfutás kialakulni, hogy ki köti be a térséget a globális gazdasági körforgásba. Mindeközben Oroszország továbbra is szeretne a volt tagállamokra mint egyfajta hátországra tekinteni. A 90-es években függetlenné váló közép-ázsiai 5 „sztán” legnagyobb problémája kezdetben természetesen a szovjet gazdasági kapcsolatrendszer leépülése volt. A volt KGST-s Kelet-Európával ellentétben viszont ez a földrajzi és infrastrukturális izolációval is kiegészült, hiszen a közelekedési hálózatott szinte kizárólag észak-dél irányban fejlesztették. Ez azt jelentette, hogy sokszor Oroszország elérése egyszerűbb volt, mint a szomszédos ország fővárosába eljutni. A régió nagyobb figyelmet a 2000-es évek elején kezdett kapni – Amerikának ugyanis az afganisztáni invázió után bázisokra és utánpótlási vonalakra volt szüksége a térségben. Például az ekkor létrejövő, üzbegisztáni K2 – egyébként korábbi szovjet – amerikai légitámaszpont utáni bérleti díjak nemzetgazdasági szinten is jelentősek voltak. A fokozott nyugati figyelem viszont inkább a kivételt erősítő szabály volt – a tervezett infrastrukturális beruházások nem valósultak meg, és a bázis is kiürítésre került 2005-ben. Bár a putyini Oroszország az amerikai jelenlétet rossz szemmel nézte, az így kialakuló vákuumot egyre inkább Kína kezdte betölteni. A Kína által 2012-13-ban életre hívott BRI-t mintha a régióra szabták volna: a cél Európa minél gyorsabb vasúti elérése volt, lehetőleg legalább részben megkerülve az orosz vonalakat, amihez elengedhetetlen a közép-ázsiai hálózat kelet-nyugati irányú fejlesztése (erről itt írtunk részletesebben). A 2020-as évek elejére ez a folyamat javarészt befejeződött pár „fehér foltot” leszámítva – ezekről lásd később – melynek ára viszont a régió eladósodása volt Kína felé. Egy példával szemlélteve: míg 2005-ben egy vasúti szállítmánynak 35 napjába telt, hogy elérje Európát, ma már ez akár 10-12 nap alatt is lehetséges. Ez persze együtt járt a közép-ázsiai-kínai kereskedelmi volumen felfutásával is, mely 2022-re már az orosz értéket 80 százalékkal meg is haladta. Ezzel párhuzamosan Közép-Ázsia Kína számára politikailag is felértékelődött: Hszi Csin-ping 2012 óta a szomszédos Kazahsztánt már ötször látogatta meg – legújabban idén júliusban az SCO tanácsülésén – azaz pont ugyanannyiszor, mint az USA-t és Franciaországot. Tavaly nyáron egy beszédes nevű „Kína-Közép-Ázsia csúcsra” is sor került, ráadásul Oroszország kizárása mellett. A két találkozón elfogadott memorandumok retorikailag több ponton is egyeznek, és mindkét esetben kiállnak a világ további „multipolarizációja” mellett. Az idei nyár további fejleménye, hogy a már említett „fehér foltok” szinte végleg meg fognak szünni hamarosan, hiszen az 1997 óta tervezgetett Kína-Kirgizisztán-Üzbegisztán vasútvonal építési munkálatai még idén októberben megkezdődnek. A több mint 25 éves „késedelem” oka elsősorban a finanszírozás és az orosz jóváhagyás hiánya volt. A korábbi viszonyokat jól szemlélteti, hogy maga a vasút olyan államokban futott volna, melyek nem is határosak Oroszországgal. A fordulópontot végül egy viszonylag kedvező kínai hitel hozta el (illetve a vasutat kezelő cég is kínai többségi tulajdonban lesz), míg Oroszország inkább visszavonulót fújt, bizonyos szintig beismerve csökkenő regionális súlyát. Az így létrejövő vonallal együtt lényegében már három nagyobb útvonalon lesz Európa és Kína összekötve, a kirgiz-üzbég vasút ráadásul a tőle északra fekvő kazahsztáninál 900 kilométerrel rövidebb is. Míg Üzbegisztán és Kirgizisztán esetén a fölrajdzi adottságaik – nem ritka a 3-4000 méteres tengerszint feletti magasság sem – nehezítették meg az infrastruktúra kiépülését, Türkmenisztán rossz megközelíthetősége már sokkal inkább köszönhető az országot vezető diktátor-dinasztia paranoid és izolacionista külpolitikájának. Ezzel együtt szintén nyári fejlemény, hogy a rezsim már hajlandónak mutatkozik résztvenni az Oroszország és Irán által gründolt észak-dél vasútvonal kiépítésében Kazahsztán mellett, illetve kaszpi-tengeri kapacitásait is növelné, mely viszont a kirgiz-üzbég vonal továbbgondolását tenné lehetővé. Összességében elmondható, hogy az Oroszországot teljes mértékben kikerülő Kaszpi-tenger–Kaukázus–Fekete-tenger útvonal évről évre népszerűbbé válik (egy fekete-tengeri grúz kikötőt például nemrég vásárolt fel Kína), elsősorban az olaj, gáz és teherszállítás terén, lehetővé téve a közép-ázsiai államoknak a közvetlen kereskedelmet Európával. Közép-Ázsia egy nyersanyagokban kifejezetten gazdag régió, és egy-egy ország kivitelét is általában vagy a szénhidrogének – Kazahsztán és Türkmenisztán – vagy a nemesfémek – Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán – dominálják. Kína a szénhidrogének tekintetében több állammal is kizárólagos szerződéseket kötött, bár a BRI keretein belül fejlesztett gáz- és olajvezetékek se igazán tették lehetővé a Kínán kívüli szállítást. Ezzel együtt Kazahsztánt leszámítva a térség többi állama már egyre kevésbébb képes exportra, hiszen saját energiaigényük is dinamikusan nő a gazdaság bővülésével párhuzamosan. A szénhidrogének mellett viszont a régió globális viszonylatban is jelentős, eddig érintetlen ritkaföldfém készletekkel rendelkezik. A ritkaföldfémek lenagyobb kitermelője ma ugyanakkor még Kína, mely ezt gyakran ki is használja, hiszen az ország exporttevékenysége például jelentősen csökkent az orosz-ukrán háború kitörése óta. Az elmúlt egy évben magasrangú kínai, EU-s és orosz diplomaták kezdeményeztek párbeszédet az érintett országok bányaipari illetékeseivel, és kijelenhető, hogy egyfajta verseny vette kezdetét. Bár a technológiailag fejlett és tőkeerős uniós cégek a közép-ázsiai országok természetes kereskedelmi partnereivé válhatnának, Kína Kirgizisztában és Tádzsikisztánban már kizárólagos koncesszióval rendelkezik a legnagyobb lelőhelyeken. A legtöbb ritkaföldfémmel rendelkező Kazahsztán és Üzbegisztán esetében viszont még ilyen döntések nem születtek, és itt inkább a nyugati orientáció valószínűsíthető. Oroszország pedig felthetően már csak epizódszereplő lehet, és maximum Kínát tudja támogatni majd a folyamatban. Bár definíció szerint nem ritkaföldém, az uránium gyakran együtt fordul elő velük a természetben. Jelenleg Kazahsztán a legnagyobb urántermelő globálisan, és az elmúlt években hasonló verseny zajlott ezekért a lelőhelyekért is. A kazah uránszektor végül orosz és kínai dominancia alá került, de a növekvő európai jelenlét itt is fordulópontot jelenthet később. Két és fél év távlatából kijelenthető, hogy az ukrán-orosz háború a kínai-orosz kapcsolatokat nem törte meg, sőt, azok talán erősebbé is váltak, viszont az mégis rávilágított az orosz-belarusz kereskedelmi útvonal rizikósságára és ez felértékelte az alternatívákat. A közép-ázsiai régió stabilitását Kína viszont önmagában is fontosnak tartja – a kínai gondolkodás szerint ugyanis a növekvő iszlamizmus és társadalmi feszültség nagyon gyorsan átterjedhet a jelentős – a közép-ázsiai népekkel egyébként rokonságban álló – ujgur kisebbséggel bíró nyugat-kínai Xinjiang tartományra is. Ahogy egy korábbi cikkünkben bemutattuk, a kínai PMC-k (a kínai fegyveres erőktől elvileg független katonai és félkatonai szerezetek) jelenléte a régióban már régóta kimutatható, viszont emellett évek óta lehet tudni egy tádzsikisztáni kínai katonai bázisról is. A nagyobb képhez hozzátartozik, hogy Közép-Ázsia 5 állama közül a magyarországnál másfélszer nagyobb Tádzsikisztán rendelkezik a leghosszabb határral Afganisztánnal, és már korábban létrejött egy kínai radarállomás is itt, mely az amerikai és egyéb NATO erők mozgását követte. Míg ez továbbra is, az amerikai kivonulás után három évvel is üzemel, az országban éppen 30 katonai célra alkalmas repülőtér épül. A kissé ambivalens kínai-orosz viszonyrendszer ugyanakkor itt is tetten érhető: a Tádzsikisztánban elismert katonai bázissal rendelkező Oroszország nem ellenzi a de facto kínai jelenlétet, és megelégedett a hivatalos kínai cáfolattal. Ezzel együtt valószínűsíthetően a kínai kontingens már nagyobb, mint az országban inkább csak jelképes orosz erők létszáma, különösen azután, hogy az ukrán inzávió után jelentős csapatkivonásokra került sor. Bár a kínai hozzáállás sok tekintetben paranoid, Közép-Ázsiában az iszlamizmus tényleg valódi kihívást jelent. Erre jó példa az afganisztáni és pakisztáni központtal működő „Koraszani Iszlám Állam” – angol rövidítéssel IS-KP – mely az elmúlt egy évben már tádzsik és üzbég határőrökre is rálőtt, ahogy észak-afganisztáni jelenlétük folyamatosan nő. A szervezethez köthető egyébként a márciusi moszkvai terrortámadás is. Míg kezdetben az IS-KP és a Talibán együttműködtek, utóbbi a 2021-es hatalomátvétel után inkább normalizálni akarja külkapcsolatait, megpróbálva levetkőzni a terrorizmus vádját. Ezzel összefüggésben a Talibán vezetői már Kínában is jártak hivatalos úton, és kvázi hadiállapotot hirdettek az IS-KP ellen, mely viszont továbbra is komoly tényező az országban. Az IS-KP közép-ázsiai jelenléte ugyanakkor nem véletlen: már a szír polgárháborúban is a legtöbb külföldi harcos a térségből érkezett. Közép-Ázsiára mindig is jellemző volt egyfajta (erőltetett) szekularizmus, ráadásul a diktátordinasztiák komoly legitimitációs válsággal is küzdenek. A legtöbb országban az iszlamizmus csekély gyanúja is nagyon komoly büntetéssel jár, ami egy jelentős politikai emigráns közösséget eredményezett. Kazahsztánt leszámítva továbbá a legtöbb állam még mindig inkább szegénynek tekinthető és a munkanélküliség is jelentős, tovább erősítve a fogékonyságot a militáns eszmékre. A súlyos korrupció miatt komolyabb változás a vasúti- és bányászati beruházások mellett is csak nagyon lassan várható. A már említett Türkmenisztán esetében például az izolacionizmus egyik fő oka az iszlámtól való félelem volt, hiszen a rossz úthálózat és gyenge infrastruktúra a lakosság mobilitását is akadályozni tudta. A térség államainak hadseregei sokszor elavult fegyverrendszereket használnak és csak minimális tapasztalattal rendelkeznek, így a fentiek alapján a külföldi jelenlét a jövőben is valószínűsíthető. Amennyiben Oroszország ukrajnai „lekötöttsége” továbbra is fennáll, úgy ez egyet fog jelenteni egy növekvő kínai térnyeréssel az elkövetkező években. A Kelet-Ázsia Fgyelő elemezéseit mostantól a Magyar Hang oldalán is olvashatja, a blog további cikkeit pedig a Substacken olvashatja!