Nyugdíj: a kirakat és ami mögötte van

Az elmúlt héten két hír is borzolhatta a szépkorúak idegeit. Egyrészt Katona Tamás, a Nyugdíjas Szervezetek Egyeztető Tanácsának szakértője elmondta a Népszavának, hogy idén nem várható se évközi nyugdíjemelés, se nyugdíjprémium. Másrészt egy Pénzügyminisztérium (PM) által jegyzett közlemény azzal dicsekedett, hogy az Orbán-kormányok 2010 óta megduplázták a nyugdíjakat, és több mint 20 százalékkal emelték azok reálértékét. Vegyük sorra! Igaz ugyan, hogy a KSH szerint ez évben a havi inflációs adatok 3,4 és 4,1 százalék között mozogtak, azaz alatta maradtak az év eleji 6 százalékos nyugdíjemelésnek, de az már legalábbis vitatható, hogy a nyugdíjas infláció is hasonló határok között mozogna. A hivatal csak az augusztusról szóló gyorstájékoztatója szerint például a liszt kerekítve 28, a kakaó és csokoládé 11, a gyümölcs-zöldséglevek 7, az étolaj 5,5 százalékkal, a gyógyszerek pedig 6 százalékkal drágultak az egy évvel korábbihoz képest. Jelentősen emelkedett a szolgáltatások ára is (9,5 százalék), ezen belül például az autópályadíj és a parkolás vagy a járműjavítás és -karbantartás 10-10, a lakáskarbantartás 8,5 százalékkal. Márpedig az időskorúak fogyasztásában sokkal nagyobb súllyal szerepelnek az említett tételek, mint mondjuk a tartós fogyasztási cikkek, amelyek ára 0,2 százalékkal (!) csökkent. Ráadásul néhány terméknél (kenyér, tojás, üzemanyag) a pár százalékos árcsökkenés is csalóka a korábbi drasztikus emelkedés után. Meglehet, hogy a statisztika szerint az elmúlt tizenöt esztendőben nagyjából 20 százalékkal emelkedett a nyugdíjak reálértéke (még ha ezt a járadékosok tapasztalata és érzete aligha támasztja alá). De mi ez ahhoz képest, hogy a reálkeresetek ugyanezen idő alatt 53 százalékkal nőttek? Sokan sokszor megírták-elmondták már, hogy Orbánék ősbűne, hogy – nyilván költségvetési takarékoskodás okán – kizárólag az inflációt veszik számításba a nyugdíjemelések kiszámításakor (amit persze rendkívül hangzatosan kommunikálnak, az idősek megbecsülését és tiszteletét meg a nyugdíjak értékállóságát hangoztatva). Így azonban a nyugdíjasok fokozatosan leszakadnak a keresőképes dolgozókhoz képest: az átlagnyugdíj 2023 végére alig volt magasabb, mint az átlagkereset fele. Ráadásul a nyugdíjas társadalmon belül is óriásiak a különbségek. Az Mfor lassan egyéves tanulmánya szerint 2010-ben a nyugállományúak 4,5 százaléka (77 355 fő) volt úgynevezett „relatív jövedelmi szegény” (a fogalom azokat takarja, akiknek jövedelme nem éri el a medián jövedelem 60 százalékát). Ez a réteg 2022-re 14,3 százalékra (285 561 főre), azaz több mint 3,5-szeresére (!) nőtt… Érdekes, hogy ezzel az adattal nem büszkélkedik a kormány és a PM, pedig simán elképzelhető, hogy e tekintetben is Európa-bajnokok vagyunk, épp úgy, mint a Covid-halálozásban, az inflációban vagy az akkumulátor-gyártásban. Pillanatnyilag 2 millió 423 ezer fő részesül valamilyen nyugdíjszerű ellátásban, ez a magyar lakosság (9 765 254 fő) közel egynegyede. Talán nem szorul bővebb magyarázatra, hogy az ő jólétük biztosítása nemcsak kiemelt erkölcsi kötelessége (lenne!) a mindenkori kormányzatnak, de bővülő fogyasztásuk a gazdaságnak is fontos hajtóereje lehetne. Ennek felismeréséhez talán nem kellene különösebb ismeret vagy tehetség, főleg nem, amikor kiváló gazdasági és pénzügyminisztereink egy idő óta meglehetős gyakorisággal értetlenkednek a lakossági fogyasztás csökkenése-stagnálása miatt. A végére már csak egy kérdés marad: mi lenne a magyar nyögdíjasokkal, ha Orbánék nem tisztelnék és becsülnék őket ily nagyon? Ide is illik a bon mot: akinek ilyen jóakarói vannak, nincs szüksége ellenségekre.