Örökkévaló részünk

A november után – amely hagyományosan az elmúlás hónapja – az első adventi gyertyával megkezdődött a várakozás, a remény időszaka, majd a mindenség fogaskereke újra fordult, és a hosszú éjszaka befejeződött. A nap elérte a legmélyebb pontját, azt a helyet, ahol megszületik a fény. Ez a fény egy újabb cikluson keresztül növekszik, majd a világ rendje szerint ismét átfordul és halványulni kezd. A téli napfordulónak az emberi civilizáció megjelenése óta jelentőséget tulajdonítanak, így az sem véletlen, hogy szinte egybeesik a keresztény hagyomány azon ünnepével, amelynél jobban semmi sem szimbolizálja az (újjá)születés lényegét. Ahogy őseink ismerték a dolgok ciklikus rendjét, úgy valahol mélyen mi is tisztában vagyunk ezzel, csak már annyira megkopott a tudás, hogy sokszor nem értjük és ezért nem is akarjuk elfogadni a minket irányító felsőbb erőket. Talán azt még érezzük, hogy nincs rendjén az ünnep siettetése, az október végén kidekorált helyiségek, az adventet megelőző vásári őrület, sőt még esetleg azt is felismerjük, hogy ugyan a fényt a négy gyertya hordozza, az csupán külső jelkép, tárgyi emlékeztetője a magunkban lakozó reménynek, hitnek, örömnek és szeretetnek. Ezek a belső töltetből fakadó fogalmak azonban úgy elhaltak bennünk, mint annak a magnak a sarja, amelyet nem gondoz senki. E szavak egyenként való értelmezése is fejtörést okoz, nemhogy a megélésük. De hogyan is ünnepelhetnénk reménnyel és szeretettel telve? Belefáradtunk a dolgokba, ezért cinikusan feltesszük a kérdést: hogyan és minek kellene ma örülni, egyáltalán mit ér a hit, mi értelme van a karácsonynak?