Radán Nóra: Gyűjtőszenvedély

Csakis gyűjtőket szemelt ki, az szinte mindegy volt, hogy mit gyűjtenek. Magának sem tudta megmagyarázni, miért izgatta fel annyira az a szenvedélyesség, ahogy az évek alatt összegyűjtött kincsekről beszéltek neki. Ilyenkor, mintha egy némafilmet nézett volna, nem jutott el a tudatáig az a sok-sok, lexikonba illő részlet, amit a gyűjtemény egyes darabjairól a férfiak ecseteltek neki. Nem érdekelte az sem, hogy magas vagy alacsony az illető, kopasz vagy szemüveges. Csak arra koncentrált, hogyan rajzolja át a gyűjtő arcvonásait a szenvedély. Azt a pillanatot várta, amikor tekintetükben egy különös csillogás jelenik meg, valami olyasmi, mint amikor a délutáni szürkületben villanyt kapcsolunk, és egyszeriben minden életre kel a félhomályból.Rajongással figyelte, milyen izgalommal kezdtek beszélni, amikor a kezükbe vették a gyűjteményük legértékesebb darabját – mert a legtöbben elsőnek ezzel kezdték –, ilyenkor ő maga is a középpontba került: tőle várták az ítéletet, lesték a reakcióit, hogy legféltettebb kincsük őt is lenyűgözi-e. Bármikor, ha a nagy pillanatot követően megkérdezte tőlük, hogy készíthet-e egy fotót a gyűjtőről és a gyűjteményről, kivétel nélkül mindenki igent mondott neki. Azt egyikük sem tudhatta, hogy mindannyiszor csak azt a gyermekkori pillanatot akarta tetten érni, amikor esténként az apja hazaért, és elkövetkezett a nap fénypontja: előkerült az aznapi szerzemény, és közösen megcsodálták a bélyeggyűjtemény legújabb darabját. Ilyenkor bemehetett a dolgozószobába, figyelhette a rituálét, ahogyan apja szakavatottan elmondja a legújabb darab különleges ismérveit, ahogyan óvatosan megfogja azt a bélyegcsipesszel. Ilyenkor nemcsak a férfi tekintete, de az arcvonásai is teljesen megváltoztak. Ezután jött el az ő pillanata, amikor apja ránézett, hogy lássa, nála is működik-e a varázslat. Kénytelen volt megtanulni, hogyan kell izgatottan méltatni a legújabb darabot, hogyan kell mosolyogni, csodálattal bámulni, és milyen hangszínt kell megütni ahhoz, hogy apja elhiggye elragadtatását a gyűjtő és a gyűjtemény iránt. Ha jól sikerült a produkciója, apja mindenfélével elhalmozta. Ha lelkesedése kevésbé volt meggyőző, akkor addig nyúzta kérdéseivel, amíg ki nem csikarta belőle, hogy apja a legnagyszerűbb, legizgalmasabb, legpótolhatatlanabb ember a világon.Prédái sohasem jöttek rá, mivel ébresztik fel benne a bestiát, mint ahogy arra sem, hogy mindegyikük csak egy apró mozaikkocka marad a gyűjteményében. Mert akkor még ő sem gondolta komolyan, hogy készen állna az elköteleződésre. Volt már repülőmodell-gyűjtő szeretője, szőrmegyűjtő pasija, volt köztük fogkefegyűjtő, olyan is, aki régi írógépekért rajongott, Barbie baba-gyűjtő, fűszergyűjtő, kertitörpe-kollektor, tollgyűjtő, kulcsmániás, álarcgyűjtő, sőt még papucsgyűjtő szeretője is akadt. A repülőmodellgyűjtőt egy ismerőse mutatta be neki, még az egyetemi évei végén, de amikor a negyedik randevút is a reptéri kávézóban töltötték a le- és felszálló gépeket bámulva, elege lett belőle. A szőrmegyűjtővel egy zsibvásáron találkozott, amikor a kandalló elé keresett egy pofás kis szőrmedarabot. Örömmel fogadta a szakavatott segítséget, de amikor komolyabbra fordult a dolog, és megtekintette a szőrmegyűjtő lakásán a kollekciót, az átható irhaszag tönkretette a pillanat varázsát. A fogkefegyűjtőtől valósággal elmenekült, amikor kiderült, hogy a gyűjteménye legbecsesebb darabjai a saját, lepedékes fogkeféi voltak. Az írógépgyűjtő teljesen lenyűgözte, nem értette, hogyan képes valaki a világ másik felére átrepülni, csak hogy egy különleges példányt megszerezzen. A kapcsolatuknak az vetett véget, hogy ő a tiltás ellenére kipróbált egy 1893-as Remingtont, ami a férfi gyűjteményének legértékesebb darabja volt. A Barbie baba-gyűjtő állandóan a netet bújta, nehogy lemaradjon a legújabb játékaukcióról, így azt sem vette észre, amikor szó nélkül kisétált az ajtaján. A kertitörpe-gyűjtő szenvedélye gyermekkori traumából adódott, amit testmagassága miatt volt kénytelen elszenvedni, és hamar kiderült róla, hogy ezt sosem tudta feldolgozni. Az álarcgyűjtővel Velencében ismerkedett meg, éppen elcsaklizott előle egy különleges darabot. Egy idő után nyomasztották az álarcokkal tele falak, úgy érezte magát, mintha legalább százan bámulnák minden mozdulatát. A papucsgyűjtőből egyéjszakás kaland lett, a kulcsmániás pedig fél év után sem volt hajlandó kulcsot adni a lakásához.A legutóbbi gyűjtőt a Saját levegő című kiállítás megnyitóján ismerte meg. Éppen a megnyitó prospektusán olvasható: „a múlttal való szakítás, a változás elfogadásának gondolatait” próbálta felfedezni a kiállított képeken, amikor a bal fülcimpáját a gyerekkora óta ismerős forróság öntötte el, ebből tudta, hogy figyelik. Oldalra pillantott, és egy professzor kinézetű, magas, szemüveges férfi bámulta. Elsőre nem találta különösebben érdekesnek, de amint a férfi mellélépett, bemutatkozott, és elárulta, hogy a megnyitó címe vonzotta ide, megörült, mert azt hitte, hogy egy műgyűjtőbe botlott. Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy a férfi egyáltalán nem ismeri ezt a kortárs festőt, mindössze a téma vonzotta a tárlatra. Aztán mégis jól sült el a találkozás, a professzor elárulta, hogy a kiállítás témája nagyon szorosan kapcsolódik a gyűjtőszenvedélyéhez, de hiába faggatta, nem volt hajlandó elmondani, miből áll a gyűjteménye. Sem a színét, sem az állagát, sem az illatát nem tudta eltalálni. Nagy nehezen csak annyit árult el, hogy apró kis üvegcsék százai, precízen felcímkézve őrzik az ő kincseit.Előre beleborzongott a gondolatba, ahogy maga elé képzelte a kis tégelyeket, amint mértani pontossággal sorakoznak, szorosan egymás mellett. Egy pillanatra a Testrészek című horrorfilm jutott eszébe, maga sem értette, miért, de szinte jóleső borzongás futott végig rajta, amikor formalinban úszó ujjbegyeket képzelt maga elé. Úgy döntött, nem vacakol, elfogadja az invitálást, hogy még aznap este megnézhesse a titokzatos gyűjteményt. Ahogy beléptek a férfi lakásába, a gyűjtő kulcsra zárta maguk után a bejárati ajtót, majd a kulcsot zsebre tette. A lakásban a nő egy pillanatra megborzongott. A férfi nem kapcsolt rögtön villanyt, a szinte földig érő súlyos sötétítőfüggönyök között csak egy keskeny sávban látszott a telihold fénye, ami épp vendéglátója arcára esett. Ebben a fényben a férfi mosolya vicsorgásként hatott. Két tapsolást követően felkapcsolódtak a lámpák a plafonig polcozott nappaliban, és hirtelen több ezer felcímkézett, csavaros tetejű üvegcse tárult a szemük elé. A címkék takarása miatt hiába próbálta kitalálni, mit rejthetnek az üvegek. Apró méretükből adódóan azt elvetette, hogy emberi testrészek lehetnek bennük. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy esetleg valamiféle állati maradványokat rejthetnek, és azon szurkolt, csak ne rovarokét: azoktól világéletében undorodott.Mintha csak megsejtette volna a férfi a gondolatait, körbemutatott a polcokon, és magyarázni kezdte, hogy amióta az eszét tudja, ezekben a kis, csavaros tetejű üvegekben a legkülönfélébb levegőkülönlegességeket gyűjti, hogy élete legfontosabb pillanatai örökre vele lehessenek. A nő először nem akart hinni a fülének, de a férfi nem figyelt a döbbenetére, csak folytatta a mondókáját, közben levegőt is alig vett. A nő már bánta, hogy ennyire ostoba volt, és nem adott több időt magának, mielőtt a meghívást elfogadta. Úgy érezte, mintha egyszeriben vákuummal kiszippantották volna a szobából az összes oxigént. A lába szinte belesüppedt a vastag perzsaszőnyegbe, mintha csak el akarná nyelni örökre. Ahogy a férfi sorolni kezdte, gyűjteménye mely darabjaira a legbüszkébb, egyre jobban a hatalmába kerítette az aggodalom, és azt nézte, hogyan tudna kimenekülni a lakásból, ha a helyzet úgy hozza. Azt látta, hogy a nappali ablakának csak a felső része nyílik, azon nem fér ki. Talán a mosdóablakot megpróbálhatná, ha van ott ablak, mint a filmekben, futott át az agyán. Már bánta, hogy a fogasra akasztotta a kabátját.Közben a férfi megállás nélkül mondta, hogy a gyűjtést évtizedekkel ezelőtt kezdte, így vannak olyan matuzsálemi darabok köztük, mint az 1993-ból eltett, felelés előtt megfagyott levegő. Büszkén mutogatta az 1996. augusztus 22-ről megőrzött, padon töltött szerelmes éjszaka levegőjét, a tíz évvel ezelőtti utolsó slukkos levegő üvegcséjét. Majd a 2001. május 13-án Nizzából származó, zápor utáni kávézóterasz levegőjét. És az összes gyűjtővel ellentétben ő a végére hagyta gyűjteménye számára legértékesebb darabját: a huszonöt évvel ezelőtt koporsóba zárt levegőt. A nő bele se mert gondolni, kinek a koporsójából származik a minta, abba meg végképp nem, hogyan sikerült a férfinak azt begyűjtenie. Aztán egy pillanatra csend lett. A férfi őt nézte, várta a hatást, de ezúttal elmaradt a varázslatos pillanat. Csakúgy, mint azon az estén, amikor nem volt elég összeszedett a rituáléhoz, és az apja rájött, hogy őt igazából nem érdeklik a bélyegek, de ami ettől is rosszabb volt, hogy egyáltalán nem tartja őt nagyra. Ezután soha többé nem mehetett be a dolgozószobába, ettől a naptól megszűnt az apja számára létezni is.Csak arra tudott gondolni, hogy nem szeretne semmilyen felirattal egy üvegcsébe zárt gyűjtemény része lenni, majd végül annyit mondott: Kérem, ne folytassa! Bocsásson meg, azt hiszem, ez mégsem volt jó ötlet, mennem kell. Várjon még, ezt nézze – felelte a férfi, és egy faragásokkal díszített fadobozt vett elő. Ahogy kinyitotta a tetejét, a nő nem akart hinni a szemének: egy muzeális, madárcsőrre emlékeztető maszkot tárt elé a férfi. Az üknagyapám pestisdoktor volt, tudja, akkoriban úgy tartották, ha ezen át lélegeznek, az megvédi őket a betegségtől. A nő összeszedte minden erejét, hogy ne kezdjen öklendezni. Soha életemben nem láttam még ennél különlegesebbet, mondta, majd, hogy időt nyerjen, megkérte a férfit, hogy vegye ki a maszkot a dobozból, mert szeretné felpróbálni. A férfi nem tudta eldönteni, eleget tegyen-e a különös kérésnek. A nő kihasználva a tétova pillanatot, kikapta a gyűjtő zsebéből kilógó kulcstartót, és mielőtt a másik bármit tehetett volna, kimenekült a lakásból.Hazaérve az összes zárat bezárta, kétszer is ellenőrizte, majd a bejárati ajtónak dőlt. Úgy érezte, végre fellélegezhet. Lassan körbenézett a nappali falát borító fotókon, és arra gondolt, vannak dolgok, amiket egyáltalán nem érdemes őrizgetni.