Sorscsapás okozta felocsúdás

Szűnni nem tudó elszántsággal folytatják az egyetemi hallgatók a karok zárlatát és az utcai megemlékezéseket, tiltakozásokat, lezárásokat. Nincsenek egyedül, hiszen a mezőgazdasági termelők is bejelentették, hogy tiltakozásba kezdenek, emellett már az ügyvédi kamara is tartott egynapos munkabeszüntetést, egyes szakszervezetek is jelezték, hogy támogatják a fiatalokat és kivonultak velük az utcára, s ezt teszi számos értelmiségi, tanár, színművész, közéleti személyiség is. Hétfőn már, az eddiginél is határozottabb módon, belendültek a belgrádi középiskolák tanulói is, diákplénumokat hívtak össze, melyekre tanáraikat is meghívták, nem kétséges, miről tanakodnak ezeken az új összejöveteleken a fiatalok és az oktatási intézmények tanárai. Bizarr jelenetet is láthattunk: az újvidéki Jovan Jovanović Zmaj Gimnázium igazgatója – ebből a gimnáziumból indult voltaképpen el Újvidéken a középiskolások megmozdulása, majd vett lendületet, amikor a kormányfő azzal vádolta meg az egyik tanárt, hogy erőszakkal vitte ki tüntetni az ebben az intézményben tanuló fiát, holott, mint kiderült, a tanár nem is ad elő gyermekének – hétfőn négy órán át térdelt az iskola épületénél található egyik pad mellett, majd a bejárat lépcsőzetén. Mint tudjuk, korábban az igazgató elnézést kért a kormányfőtől, a diákok pedig most azt követelik, hogy – mivel a vádak megalapozatlanok voltak – azt azonnal vonja vissza, s ehelyett a tanároktól és a diákoktól kérjen elnézést viselkedéséért. Egy szó mint száz: az ország oktatási intézményeiben a fiatalok tiltakoznak, elégedetlenek társadalmi helyzetükkel, az egész társadalom állapotával, az újvidéki vasútállomási tragédia, mely 15 emberéletet követelt, az utolsó cseppnek tűnik ebben a pohárban. Ma már megszámolni is felesleges, hány egyetemi kar áll pontosan zárlat alatt – utoljára mintegy hatvanról adtak hírt a beszámolók –, s mára az is bizonyossá vált, hogy a fiatalok nem elégszenek meg azzal sem, ha a hatalmi párt és az államfő követeléseik teljesítéséről beszél, főleg akkor nem, ha sértő vádakat is hozzáad ezekhez a kijelentésekhez. Az megállapítható, hogy az államvezetőség nem találta fel magát igazán a kommunikációban az újvidéki tragédiát követően, az egyetemisták tiltakozásainak kezdetét követően pedig még úgy sem, kivéve ha nem az a célja, hogy még inkább felfűtse a kedélyeket. Mindennaposak az egyetemi hallgatókat külföldről fizetetteknek, munkakerülőknek nevező beszámolók a kormányközeli médiában, ez pedig nyilván nem csökkenteni, hanem fokozni tudja csak az ellenállást. A hatalmi kommunikációs csatornák voltaképpen kétféle megközelítéssel viszonyulnak a történésekhez: igyekeznek azokat jelentéktelennek nyilvánítani, s más témákra terelni inkább a figyelmet, ha pedig foglalkoznak az eseményekkel, akkor törekednek rámutatni annak ellenségességére, „megrendeltségére”, túlpolitizáltságára, ellenzékiségére. Mi más célt szolgálhatna a híradásokban annak hangsúlyozása, hogy a Szerbiában nem népszerű személyek támogatják az egyetemi hallgatókat, például a koszovói kormányfő is, ezt szajkózta néhány napja nem egy média.