Spin-, és egyéb diktatúrák, meg az ő játékszereik

Észak-Korea soha nem mond le az atomfegyvereiről– hangzott el Kim Jodzsongtól néhány órával ezelőtt. Jodzsong Kim Dzsongun húga, hogy ő kommentálja az atomfegyverek jövőjét, már egy rendkívül demokratikusnak tűnő berendezkedés látszatát sugallja, és a kijelentéstől a hideg fut végig minden normális ember hátán. Persze, hiszen egy diktatúra, amely elnyomja saját népét is, ezen főtevékenységet pedig szívesen gyakorolná (vélhetően) multinacionális közegben is. A multis nyelvezetben az ilyen tevékenységet “nemzetközi best pracktice-eknek” fordítják, és adódik a kérdés, hogy ha mondjuk az Egyesült Államok tesz hasonló kijelentést az atombombák kapcsán, vagy gyakorolja nemzetközi szinten a nem éppen emberbarát ideológiák közvetítését, akkor miért nem rettenünk meg? Sőt, örülünk, biztonságban érezzük magunkat.A világ nagyhatalmai nagyjából úgy állnak az atomfegyverek kérdéséhez, mint az egyszeri republikánus néni a fegyverviselési joghoz: ha mindenkinek van, mindenki meg tudja magát védeni, esetleg elrettenti a potenciális rosszembert. Aztán ezek a csúzlik néha elsülnek. Természetesen nem vagyok naiv, szükséges minden valamire való nagyhatalomnak megfelelő elrettentő erőt képviselni, ha pedig az ember végtelen nyomorúságában úgy találta, hogy városok, kisebb országok kiirtására alkalmas fegyvereket kell hadrendben tartani, hogy ne ugorjunk egymás torkának, felfoghatjuk az atomfegyvereket szükséges rossznak. Hiszen végső soron részében ennek köszönhetően egy olyan status quo alakult ki a világ nagyhatalmai között, amire eddig nem sok példa volt a történelem során. Viszont a status quo-hoz két fél kell – legalábbis az atomfegyverek létjogosultságát magyarázó eszmefuttatás logikai konstrukciója alapján. Innentől pedig egészen átalakul a bevezetőben felsejlő morális dilemma: egészen pontosan ki “érdemli meg”, hogy elrettentse az ellenfelét? Észak-Korea a józan ítélőképességű emberek körében nem áll ennek a rangsornak az élén, hiszen egy-két progresszív-liberális demokrata párti politikuson kívül nem sokan akarják győzelemre vinni a világkommunizmust. Senki nem akar készlethiányokat a boltokban, a média olyan szintű leuralását, hogy a köztévé 99-0-ás győzelemről tudósítson olyan világversenyeken, amire ki sem jutott az ország csapata, nem akar 0-24-ben áradó politikai indoktrinációt, energiaszegénységet, vagy azt, hogy egy politikai erő határozza meg azt, hogy mi a demokrácia, és abban kik vehetnek részt. Gyorsan átcsúsztunk az USA-ba. A különbség a két ország politikai vezetése között lényegében csupán annyi, hogy míg Észak-Korea a látszatra se adva egy embertelen diktatúrát épített ki, az Egyesült Államok a soft power eszközével, a fegyveripar helyett egy még hatékonyabb ágazatban, a tudatiparban ért el látványos vívmányokat. Személyesen én is számtalanszor írtam már a demokráciaexport kudarcáról, és arról, hogyan destabilizálta saját szövetségeseit az Egyesült Államok a nemzetközi főhatalom megtartása érdekében. Amerika azzá a gyerekké vált, aki az iskola folyosóján módszeresen veri ki a jó tanulókból az uzsonna pénzt, de valahogy sosem hívják be az igazgatóiba, mert egyébként meg olyan rendesen viselkedik a tanárokkal. Észak-Korea pedig az a gyerek, aki megpróbálja utánozni, csak béna benne. Ez az USA igazán nagy vívmánya. A valódi fegyver tehát nem az atombomba, hanem a soft power, ami mögé rejtik a felek, ebben pedig megkérdőjelezhetetlen előnye van. Ettől függetlenül azonban nem megkérdőjelezhető, hogy ha valakinek ilyen eszköz van a kezében, azzal szemben ellensúlyt kell képeznie valakinek. Persze azt senki nem akarja, hogy ez az ellensúly éppen Észak-Korea legyen. Azonban azon az ideológiai pályán, amin az Egyesült Államok halad, lassan az sem életbiztosítás, ha éppen az USA ragaszkodik atomarzenáljának fenntartásához. Az viszont mindenképpen biztató, hogy már csak 3 napig kell szerencsésnek lennie a világnak, nehogy Biden öntudatlanul rátenyereljen a piros gombra. A nagyobb probléma, hogy alelnöke, a woke Kim Jodzsongnak reális esélye van 4 évig a gomb felett lebegtetni a kezét. Onnantól aztán tényleg mindegy, hogy Észak-Korea, vagy az Egyesült Államok bizonygatja, hogy országuk biztonsága szempontjából szükség van atomfegyverekre, mert a világnak fog kelleni egy józan ellensúlyt képezni mindkettővel szemben. És ez baj. Lenne. Fotó: MTI.