Stifter művészete banálisnak tűnhet, de nem az – nem véletlenül volt olyan fontos szerző Nietzsche és Thomas Mann számára is

Hat szívmelengető történetet ígér Adalbert Stifter magyarul idén kiadott elbeszéléskötetének alcíme. Hat szívmelengető történetet ígér Adalbert Stifter magyarul idén kiadott elbeszéléskötetének alcíme. A jelző könnyen elriaszthatja a finnyásabb olvasót, elvégre szívmelengetéssel az igazi irodalomnak nincsen dolga. De hát Stifter, a 19. századi osztrák író egész művészete olyan, hogy a felszínes közelítés csak félreértéseket eredményezhet. Vélhetnénk, hogy amit Stifter művel, az valamiféle banális biedermeier irodalom. Címszavak: jellemfejlődés, gyarapodás, önmérséklet, szép és szemérmes érzelmek, alpesi tájak. Épületes történetek, lassan csordogáló, kevés fordulatot tartogató cselekmény. Stifter emberi és művészi hitvallását olvashatjuk az eredetileg 1853-ban Heckenast Gusztáv hírneves pesti nyomdája által megjelentetett Színes kavicsok végén, benne a „szelíd törvény” eszményének kifejtésével s annak taglalásával, miért az élet apró-cseprő jelenségeit, helyzeteit választja témául: „Ám bármilyen nagyon és erősen is hasson a tragikum és epikum, bármilyen kitűnő ösztönző erők legyenek is ezek a művészetben, mégiscsak az emberek szokásos, mindennapi cselekvései azok, amelyekben e törvény a legbiztosabb súlypontként szerepel, mert e cselekmények állandók és lényegesek, akárcsak az élet fájának milliónyi gyökérszála.” Stifter aligha helyeselte volna a modern irodalom törekvéseit. Hanyatló népek művészetével kapcsolatban írja: „az egyoldalút, a csak egy szempontból érvényeset ábrázolják, később a zavaros és össze nem illő, kalandos dolgokat, az izgatót és érzékit, végül az erkölcstelenséget, a bűnt”. Másféle, már-már archaikusan emelkedett az ő eszménye: „Az igazságra törekvő, egyszerű, önmagát legyőzni tudó, észszerű, saját körében munkálkodó, a szépet csodáló és derűs, nyugodt halállal záruló életet nagynak tartom.”.