Szabadság, szerelik

Csapda? Persze. Ahogy Obi-Wan Kenobi javasolta: „Sétáljunk bele!” Előre reflektálva a kínálkozó legyintősdire: akár gumicsont, akár nem, akár csak a tikkadt uborkaszezon miatt érdemel figyelmet, akár nem, igenis érdemes szót ejteni a Szabadság-szoborra álmodott keresztről. Romkocsmák derengő fényében sóhajtozva, keresztényellenesség otromba vádjától tartó, óvatoskodó Facebook-bejegyzésekben, mindegy, valahogy. Az, hogy a kormány egy deklaráltan többletjelentéssel bíró – és azt hagyjuk is, hogy nyilván méregdrága – vallási szimbólumot helyez a Budapest városképét nagyban meghatározó emlékműre, nem csak azért elgondolkodtató üzenet, mert (újfent) meghökkentően bátor húzás a kétharmaddal uralkodó, szűk elittől. Mellékes, megszoktuk már, hogy nem is a bátorság a jó szó az ilyesmire, inkább a következmény nélküli vakmerőség, az ad hoc melldöngetéssel alátámasztott gátlástalanság. Az üzenet jóval lényegesebb. És bár sokan, sokféleképpen kifejtették, hogy ez valójában egy szovjet emlékmű (de egyébként van itt minden, a konteókat böngészve lehet szándéktól és fantáziától függően akármiféle), tekintsük az eredettörténetet irrelevánsnak. Közelítsünk az elnevezése révén képviselt eszmény felől: a Szabadság-szobor egy korombeli harmincasnak, egy mai tizen- vagy huszonévesnek és az utánunk érkezőknek távolról sem egy konkrét tárgy felállításának profán politikai körülményeit idézi fel. Arról ugyanis nem tudunk, és/vagy tojunk rá. A szobor itt magasodik a városunk fölött, már gyermekkorunkban megismerjük a nevét, részét képezi kamaszkori távolba révedéseinknek, mindennapi utazásainknak, nem mellesleg az országimázst harsogó képeslapoknak, és kimondhatjuk: mivel Szabadságnak hívják, olyan fogalmat hív elő, ami definíciója szerint túlmutat vallási hovatartozáson, szekértáborokon, aktuálpolitikai vélekedéseken, vérmérsékleten, és – kapaszkodjunk meg – még azon is, hogy kinek melyik focicsapat a kedvence. Átível a személyes preferenciákon, mert nem egyetlen vélemény vagy csoport igazságát állítja, hanem elvont eszmét mutat fel, amivel mindenki azonosulhat, szégyenérzet vagy identitásválság nélkül. És ami aztán megnyilvánulhat ezer dologban, magasztos idézetek zengedezésében, privát életünk megannyi kis és nagy döntésében, egészen a Duna-parton elővezetett, mámorosan kalandos ifjúkori ivászatig, és ez így van jól. Ennek vetnének most véget, hatalmi erővel, agresszivitásában hatástalan és értelmetlen térítéssel. Uraink a maguk illiberális (annyira tetszik, hogy a szövegszerkesztő még mindig nemlétezőként húzza alá ezt a kifejezést…) hevületében nem egy réges-régi, érdektelen tárgyat piszkálnak, hanem az identitásunkat. Ismét. Felmerül a kérdés, hogy miért van erre szükség – megalománia vagy szimpla kedvtelés, egyre megy, annyi bizonyos, hogy élvezik. A szeretetteljes pimaszsággal sörnyitónak is becézett nőalak mostantól egy lesz a számtalan keresztény emlékmű közül, a mi fiaink és lányaink már ilyenként fogják megismerni. És mondhatnánk, hogy semmi gond a keresztény emlékművekkel, nincs is, tele van velük az ország. Egyetlen embert sem ismerek, még szélsőségesen valláskritikust vagy szabadelvűt sem, aki jártában-mentében templomokra köpköd (annál többször tapasztalhatja meg az efféle népség, hogy amint kiderül, hogy ő történetesen nem hisz egy bizonyos Istenben, kapja a szentséges ívet bizonyos helyeken és körökben). De a kormánynak ez sem elég. Egyszerre viselkedik kirekesztően és kisajátítóan: leszűkíteni ennek a szobornak, ennek a hatalmas jelképnek az értelmezését, lenyesni róla mindent, ami szabad ugyan, de nem vallásos, elfogadhatatlanul önhitt barbárság, sőt, már-már fenyegető gesztus. Természetesen provokáció is. Ne tévedjünk, az nem létezik, hogy senkinek, egyetlen arrafelé sertepertélő döntéshozónak vagy csinovnyiknak sem fordult meg a fejében, hogy élnek e hazában nem keresztény polgárok is. A hatalom kifejezetten azt óhajtja jelezni, hogy rájuk nem tart igényt, esetleg megtűri őket, de mostantól ők is hajtsanak fejet – és, ha jót akarnak, vessenek keresztet –, amikor felpislognak a Gellért-hegyre. Hiába, ez a mi országunk, nem a tiétek. De maradhattok, ha nagyon muszáj, csak akkor folyton-folyvást érezzétek a bőrötök alatt, hogy kisebbség vagytok (ami ráadásul a legutóbbi népszámlálás adatai alapján már erősen vitatható). Olyan kellemetlen, hogy ebben az országban sokadszor is alá kell húzni: magát a kereszténységet senki nem akarja támadni – mégis rögtön a fülemben dübörög a kifejezetten nem keresztényi állampártnak a támadás határozott jegyeit viselő védekezése: akinek ez nem tetszik, az bizony nem szereti Jézust. Egyébként azzal sincs baj, ha valaki így van vele, mindenki eldöntheti maga, ehhez nem igényeljük a miniszterelnök közreműködését. Ám a kereszt kritikusai még csak nem is ezt mondják; azt keresgélik, azt próbálják megfogalmazni, hogy butaságra vagy cinizmusra vall nem érteni: a Szabadság Szobra nem a Keresztény Szabadság Szobra. Éppúgy az Ateista Szabadságé, az LMBTQ Szabadságé, a Szíriuszi Magyarok Szabadságáé, bánjuk is mi. Szabadság és kész. Normális, valóban toleráns embernél maga a kereszt önmagában nem veri ki a biztosítékot – azzal van gond, hogy a Szabadsághoz eddig sem katolikus, sem zsidó, sem anarchista, sem szcientológiai, sem sátánista, sem egyéb szimbólum nem kötődött. Helyesen. A Szabadság ugyanazt kell, hogy jelentse buddhistának, hindunak, muszlimnak, vallástalannak, keresgélőnek, agnosztikusnak, bárkinek. Ebben áll a lényege. A népnemzeti kurzus elvette már a kokárdát, elvette a „nemzeti” és a „szuverén” szavakat, hosszasan sorolhatnánk. Ha érzékenyek vagyunk a szimbólumokra, láthatjuk: a szabadságot is megpróbálja kisajátítani, a magáévá tenni, a saját torz képére formálni. Mert így esik jól neki, és közben persze tudja: örökre nyomot hagy vele. Sovány vigasz, de azért fűzzük hozzá: a fiatalokat, akik a szobor tövében vagy az azzal szemközti, egyelőre még klasszikus értelemben véve liberális Duna-parton fognak vébékázni, megélve első barátságaikat, szerelmeiket, csalódásaikat, kergetve álmokat és hibázva jó nagyokat, na, őket egyáltalán nem fogja érdekelni egy nagy fehér kereszt, sem annak a hiánya. Ugyanis nem templomot nézni jöttek, hanem – ha homályosan érzékelve is – egy magasztos eszményt hirdető jelképet látni a folyó partján magasodó hegytetőn. Ezt jelenti a szabadságuk.